A fiatal irodalom lentről nézve

Tegnap azonban fellángolt bennem a remény, hogy a pályakezdő irodalmárok rajthelyzete talán számot tarthat az olvasásról még le nem szokott közvélemény érdeklődésére, sőt talán vitát is kezdeményezhetnénk mi ketten, ha a nagy nyilvánosság előtt levelezünk egymással.

Nos, Kocur László irodalomkritikus két nappal ezelőtt megjelent írásában (Új Szó, február 4. Egy új nemzedék kér bebocsájtást) az ArtFALatok antológiának támadt neki, persze némiképp diplomatikusan, felhasználva az alkalmat a nemzedékek szerinti erőltetett csoportosítás hazai magyar gyakorlatának bírálására. Az általam szerkesztett válogatás természetesen nem kívánt átfogó képet adni, csupán egy ifjúsági lap, az IFI Magazin irodalmi rovatába érkező művekből, illetve az ott feltűnt szerzőkből szerepeltettem néhányat. Öt éve vezetem ezt a rovatot, és a mai napig ámulattal tölt el, hogy a lap olvasói feljogosítanak arra, hogy bepillantsak legintimebb szférájukba. Nagy bátorság és nem kisebb bizalom kell ahhoz, hogy az ember tizenévesen elküldje verseit vagy prózáit egy teljesen ismeretlen valakinek, hogy az megmondja, érdemes-e folytatnia a próbálkozást. Ha egyszer tévedésből Kocur Lászlóhoz érkezne a hatalmas paksaméta, amelyből a közlésre alkalmas irományokat kell havonta kiválogatni, valószínűleg a fejét fogná, és azt mondaná: nincs remény, a hazai magyar irodalom pár évtized alatt ki fog múlni, a fiatalok nem olvasnak, fogalmuk sincs az alapvető poétikai szempontokról, emlékkönyvbe illő, közhelyes versikéiket korszakalkotó műveknek hiszik. Ám a kitartó bányász meglepően gyakran lel csiszolatlan gyémántra, olyan fiatalokra, akiknek már csak egy kis terelgetés, néhány „ajánlott olvasmány”, pár biztató szó kell ahhoz, hogy felragyogjanak. Az irodalom parnasszusán kutakodó kritikus nyilván kevésbé képes becsülni ezeket a próbálkozásokat, önkéntelenül is összehasonlítja őket mindennapi olvasmányaival. Elhamarkodott ez az antológia? Lehet, ám így is legalább három évig érleltem ezeket a palántákat, amíg (kicsi, szerény, seszínű) virágot bontottak. A trópusi növényekkel foglalkozó kertész nyilván másképp néz ezekre, ám „a helyi viszonyok között” azt is nagy eredménynek tartom, hogy egyáltalán kikeltek. „...van az antológiában egy-egy sikerültebbnek mondható írás, ám ezek száma túl kevés, messze nem egy antológiányi, így ezek nem tudnak kellően érvényesülni a túlontúl amatőr, poétikai szempontból iskolázatlannak mondható szövegek által teremtett kontextusban” – írja Kocur, én pedig azon töröm a fejem, hogy vajon hol szerezhet egy tizenéves fiatal kellő poétikai iskolázottságot. Legtöbbjük csak a magyartanárnak mutathatja meg alkotásait, a tanárok meg, tudjuk jól, elfogultak, már annak is örülnek, ha nincs a szövegben helyesírási hiba. Az iskolai lapból ma már szerencsére egyenes út vezet az IFI Magazinba, amely havonta két oldalt biztosít e nemes célra, Art-Fal néven. Fenntartom az antológia előszavában vázolt véleményemet, mely szerint Szlovákiában ma ez az egyetlen országos terjesztésű sajtótermék, amely ezt a nemes gesztust megteszi. Óvatos, gyengéd ízléscsiszolgatás folyik itt. A rovatvezető felelőssége óriási, hiszen az írogató tinédzser érzékeny lélek, és sokan az itteni kritika függvényében folytatják az írást, vagy néznek más hobbi után. Még egyszer hangsúlyozom: az abszolút kezdőkről beszélek, nem pedig azokról, akik a Szőrös Kő című irodalmi-kulturális lap körül csoportosulnak. Bármilyen gyakran közöl is a Kő „a minőség rovására, pedagógiai szándékkal középiskolás vagy megkésetten induló szerzőket”, azok a szerzők legtöbbször már átmentek az IFI-s rostán. Megjegyzem, irodalmár ember legyen a talpán, aki nálunk háromhavonta, sőt kéthavonta meg tud tölteni egyenletes színvonalú, csúcsminőségű írásokkal egy nyolcvanoldalas lapot. Nagyjából rokon poétikai elvek érvényesítőiből antológiát szerkeszteni pedig szintén megpróbálhat, aki akar, a jelenlegi felhozatalt látva van rá egy ezresem, hogy nem fog sikerülni neki. A helyzet csak abban az esetben javulhat valamicskét, ha a szólni kívánókba nem fojtják bele a szót rögtön az elején, nem veszik el a kedvüket azzal, hogy máris a nagyokhoz hasonlítják őket. Kétlem, hogy bárkinek is a fejébe szállt volna a dicsőség az ArtFALatok antológiában való megjelenés után, sőt néhányukról tudom, hogy azóta háromszoros energiát fordítanak az irodalomra, olvasnak, írnak, elemeznek lankadatlanul. És ha nem is mindannyian kerülnek be a bajnokcsapatba, azért rugdoshatják a lábdát, nem bántanak azzal senkit. Külön köszönet illeti a Plectrum Kiadót, már csak azért is, mert Losoncon, ha úgy tetszik, az isten háta mögött működnek, és tőlük keletebbre senki sem mer magyar nyelvű könyvkiadásba fogni. Ha ők láttak fantáziát egy ilyen antológiában, milyen jogon mondhatja bárki, hogy a dolog elhamarkodott volt? Az IFI Magazin irodalmi rovata az utóbbi évek során ezt tudta produkálni, se többet, se kevesebbet. Tudom, hogy szavaimból a „kicsi, sárga, de a miénk”-elv hallatszik ki, ám „aki a kicsit nem becsüli ....”. Természetesen nincs szándékomban ráerőltetni a nemzedékesdit erre a csapatra, életkorukon és IFI-olvasói mivoltukon kívül nemigen kapcsolja más össze őket, ám Kocur László megint csak nem ismer minden részletet. A szóban forgó fiatalok már az IFI-beli első szereplések óta tartják a kapcsolatot egymással, legalábbis néhányan szárba szökkenő barátságokról számoltak be nekem levélben, aminek egy rovatvezető nagyon tud örülni. Egyesek tőlem kérték el az előző havi számban megjelent művek szerzőinek levélcímét. Mások valamelyik gombaszögi alkotótáborban ismerkedtek össze. Egypáran pedig mostanában általuk „felfedezett”, félénk osztálytársaik műveit ajánlják figyelmembe. Gyönyörű dolgok ezek. Ezekből lesz, lehet a magas irodalom. Én legalábbis látok rá reményt, még akkor is, ha burkolt iróniával azt találtam írni ama bizonyos előszóban, hogy a tollforgatók új nemzedékére (elnézést az ismételt provokációért!) a kutya se figyel oda manapság. Az antológiával olyanok elé tett ugródeszkát a Plectrum Kiadó, akik mástól talán nem kaptak volna bemutatkozási lehetőséget.