„A fényeket! Jöhetnek a hangeffektek! Akció! Dobhatjátok! Dobjátok rájuk!”

Amikor Liam Neeson a film nyitányaként elmondott egy nagyon személyes monológot az önmagában felépített belső falakról és arról, hogyan segítette hozzá ezek lebontásához Roger Waters alkotása, majd maga a szerző egy katonai emlékműnél halkan eltrombitálta az Outside The Wall dallamát, megvallom őszintén, végig az motoszkált a fejemben: hé, én nem erre a mozira váltottam jegyet. Lehet, hogy ódivatú vagyok, de nekem egy koncertfilm legyen az, ami, és szóljon arról, amiről szólnia kell. Ha nem is képes viszszaadni az élő koncert élményét, legalább idézze fel a hangulatát, bónuszként pedig mutasson meg olyan részleteket, nüanszokat, amelyeket a helyszínen esetleg nem láthatott a közönség; közben pedig ne traktálják a nézőt interjúkkal, sztorizgatással, werkfilmmel, se road movie-val, mert az úgyis csak kizökkent. Meg egyáltalán, hogy fog az kinézni, hogy a békés, őszi tájban felvett jelenetből hirtelen átcsapunk a The Wall-show látvány- és hangorgiájába? Hát példaul úgy, hogy az emlékmű fölött hirtelen a semmiből előtűnik egy hatalmas katonai gép, és szó szerint átrepíti a nézőt a megashow monumentális nyitányába, melynek egyik leglátványosabb eleme éppen a közönség fölött átrepülő és végül a színpadon felrobbanó repülőgép. Az ehhez hasonló rendezői megoldásoknak köszönhetően lassan megbarátkoztam a dalok közé beiktatott dokumentumfilmszerű betétekkel, sőt egy idő után már vártam is a folytatást. (Ezen a ponton merül fel a kérdés, vajon nem éppen a koncertbejátszásokat tekinthetjük inkább egyfajta közjátéknak, amely Waters kopár tájakon át vezető utazását hivatott színesebbé tenni? Bizony, nehéz eldönteni.)  Roger Waters a filmben átutazik Franciaországon és Olaszországon, ellátogat abba az első világháborús temetőbe, ahol a nagyapja nyugszik, illetve ahhoz az emlékműhöz az anziói tengerpart közelében, amelyre az apja neve is fel van vésve. Kiderül: ahogy ő nem találkozhatott soha apjával, Eric Fletcher Watersszel, aki a második világháborúban esett el, ugyanúgy Eric Fletcher sem láthatta soha az apját, George Henry Waterst, az első világháború áldozatát. Tágabb értelemben maga a The Wall és a show is az ő emlékükre készült, azt pedig innentől kezdve nem nehéz kitalálni, hogy ez a filmváltozat a sokrétegű alkotás háborúellenes szálát domborítja ki (a koncerteken is ez, illetve a politikai utalások domináltak, némileg háttérbe szorítva a történet főhősének belső válságát). A kimagasló minőségű, 4K felbontású, Dolby Atmos technikával rögzített koncertfelvételeken valóban feltárul mindaz, ami az élő show közben a nézők számára láthatatlan maradt. A koncert közepére ugyanis felépült egy hatalmas, 2000 négyzetmétert is meghaladó felületű fal (erre vetítették az albumhoz készült, 1982-es film egyes jeleneteit, különféle egyéb animációkat, valamint az élőképeket a zenekarról), fokozatosan eltekarva szemünk elől szinte az egész színpadot a zenészekkel együtt. Most viszont azt is láthatjuk, ami a fal mögött történik, amíg a fináléban aztán le nem omlik az egész. A totálképek és a közeli felvételek – melyeken gyakran alulról, szinte fölénk tornyosulva látszik Waters – egyaránt lélegzetelállítók, ha lehetséges, még tovább fokozzák a monumentalitás érzetét. Meglepően sokszor mutatják a közönséget is, az egyetlen utalás a Pink Floydra éppen itt villan be – egy srác pólóján virító felirat erejéig. Pedig nem egy rajongó szívesen vette volna, ha az egyébként több előadásból összeollózott filmben feltűnik David Gilmour és Nick Mason is, a 2011-es londoni O2 Aréna-beli koncerten ugyanis mindketten ott voltak. Gilmour játszotta el a Comfortably Numb híres szólóját; a közönség már-már őrjöngésbe hajló örömmámora is megért volna egy misét, amikor felfedezték, hogy a fényárban úszó, gitáros alak a fal tetején bizony nem más, mint a jó öreg David. Az utolsó dalban, az Outside The Wallban pedig Nick is felbukkant egy csörgőkarikával a kezében – és persze volt megint nagy összeborulás, ahogy kell. Isten tudja, Roger Waters hányadszor nyúlt vissza a The Wall témájához, de valahogy mindig bejön neki – a koncertsorozatra több mint 4 millió belépőjegy kelt el, és ezzel minden idők harmadik legtöbb bevételt hozó turnéja lett. Az már most borítékolható, hogy a siker a mozifilm esetében sem marad el, és nemcsak a zseniális zene vagy a lélegzetelállító látvány miatt. A monumetális falra felfirkált mottó – FEAR BUILDS WALLS (a félelem falakat épít) – vagy éppen a végtelen sorokban masírozó kalapácsok rémképe sajnos éppen olyan aktuális, mint 35 évvel ezelőtt volt.  [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"204971","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]