A dzsessztörténet legjobb fotója

 ENSZ sajtóosztályán dolgozott, hivatalos fotókat készített a világszervezet üléseiről. Dzsesszrajongó volt, és a koncerteken lelkesen fotózta a zenészeket. Felvételei rendszeresen megjelentek a Life magazinban és a Downbeat című (máig létező) szaklapban, néhány fotóját kiadók vették meg lemezborítónak. Kapott egy fülest, hogy szeptember 13-án legyen az Open Door nevű klubban.
Vasárnap volt, ami holtidőnek számított New Yorkban, ilyenkor félgőzzel működtek a klubok. A tulajok viszont tudták, hogy pont emiatt kisebb gázsiért is halászhatnak maguknak jó zenészeket. Az Open Door egy kis manhattani kocsma volt, széthangolt zongorával, amelyen általában egy Broadway Rose nevű művésznő kísérte magát, miközben a korszak népszerű slágereit énekelte. 
Aznapi műsorként a Thelonious Monk Trio volt meghirdetve, minden további specifikáció nélkül. Az akkor 35 éves Monk már innovatív zongoristának és szerzőnek számított, de tíz évre volt még szüksége a művészi kiteljesedéshez és az abszolút királysághoz. Mellette a 31 éves Charles Mingus bőgőzött, a doboknál pedig a zöldfülűnek számító, de később szintén hatalmas karriert befutó Roy Haynes ült. Vendégként Charlie Parker fújta a szaxofont, 33 évesen, tele energiával és forradalmi ötletekkel. 
Akkoriban Parker nagy gondban volt, mert visszavonták a New York állam területére érvényes működési engedélyét, valószínűleg drogproblémák miatt. Nem léphetett fel olyan helyeken, ahol alkoholt szolgálnak fel – vagyis nagyjából sehol. Ezért turnézni kényszerült más államokban, az év nagy részét ezzel töltötte, miközben kétségbeesetten próbálta visszaszerezni az engedélyét. Szeptemberben épp New Yorkban dekkolt, nyilván unatkozott, és a pénz is jól jött. 
Monk hasonló helyzetbe került, neki sem voltak rendben a papírjai, úgyhogy nem játszhatott frekventált helyeken, mert bármelyik rendőrjárőr igazoltathatta, és a lebukás kemény pénzbüntetéssel járt. Mindketten megragadták hát az alkalmat, hogy Manhattanben játszhatnak, az Open Door ugyanis félreeső helyen volt, rendőrök látogatására kevés esély mutatkozott. 
Aznap este semmi nem utalt arra, hogy dzsessztörténeti jelentőségű koncert készül. A félig üres klubban Bob Parent kényelmesen fotózhatott, senkit sem zavart, nem kellett lökdösődnie jobb beállításokért. És nem sejtette, hogy ez a fotósorozat teszi őt halhatatlanná. Az asztaloknál üldögélő közönségről is lőtt egy kockát, láthatóan vaktában, mert az egyik férfi épp leülni készül az asztalhoz, egy sötét inges, cigarettázó fiatalember mellé, aki sokak szerint nem más, mint Jack Kerouac, az Úton című kultuszregény írója. Az arc ugyan rosszul kivehető, de minden egybevág: abban az időben Kerouac New Yorkban tartózkodott, épp anyagot gyűjtött az underground dzsessz-színtérről egy könyvéhez (Senkiháziak – The Subterraneans), és köztudott róla, hogy Charlie Parker nagy rajongója volt. 

A koncertről nem készült hangfelvétel. Nem tudjuk, miket játszottak, nyilván Monk szerzeményei domináltak, hiszen az ő neve alatt futott a trió, de Parker miatt feltételezhetően több volt az improvizáció, mint az előre eltervezett harmóniák és dallamok sora. Ők négyen soha többé nem játszottak együtt közönség előtt, hiszen később, immár világhírű zenészekként saját projektjeikkel voltak elfoglalva. Fellépésük egyetlen dokumentálója Bob Parent volt. 
A sorozat leghíresebb darabját mutatjuk most, amely később világszerte számos sajtóorgánumban megjelent, és amelyet maga a fotós is a legjobbnak tartott az Open Doorban készült képei közül. Bob Parent 1987-ben halt meg, a zenészek közül pedig ma már csak a 93 éves Roy Haynes él, akit természetesen sokan faggattak már erről a koncertről. Haynes emlékszik a fellépésre, de arra már nem, hogy pontosan miket játszottak aznap este. Egyedül Monk 52nd Street Theme című szerzeményét tudja felidézni, illetve azt, hogy mindannyian élvezték a közös improvizálást, és nem igazán érdekelte őket, hogy kevesen vannak a teremben. Egyszeri és megismételhetetlen pillanata volt ez a dzsessztörténetnek, abban a városban, amely akkoriban a műfaj fellegvárának számított, ahol bárki bárkivel egy színpadra kerülhetett a véletlen folytán. 
Az Open Door klub máig profitálhatna ebből a véletlenből, egy kicsit jobb menedzseléssel kultuszhellyé válhatott volna. De akár műemlék épület is lehetne ma, ha nem dózerolják le a New York University könyvtárának bővítésekor.