A dzsessz határtalansága

Andreas ma majdhogynem világsztár. Állandóan úton van, nagy példaképével, George Bensonnal is turnézott már együtt, pályáját a legendás Quincy Jones egyengeti, szerepelt a Guitar Player címlapján, nyert egy csomó díjat. És még nincs tizennyolc éves. A családi trió tavaly októberben játszott először Pozsonyban. Megelőzte őket a hírük (a szlovák sajtó szerényen csak „szlovák csodagyereknek” titulálta Andreast), a hétszáz férőhelyes terem dugig megtelt. Tegnapelőtt egy kis klubban léptek fel Radovan Tariška szaxofonos társaságában, azaz négyesben. Basszusgitáron az apa, Várady Endre játszik, a dobok mögött a tizenkét éves kisöccs, Adrián ül. Andreas, a főszereplő pedig úgy gitározik, hogy szinte beszél a hangszere. A dzsessz az a műfaj, amelyet azonnal felismer az ember, ám nagyon nehéz szavakba öntenie a hallottakat. Már maga a meghatározás sem könnyű, én legalábbis még nem találkoztam igazán frappáns definícióval a szakirodalomban. Az viszont tény, hogy a jó dzsessz-zenészek azonnal felismerik, ha valaki „közülük való”. A NuSpirit klub közönségének egy része a hazai dzsessz-szakma képviselőiből állt, élükön Peter Lipával, aki az első sorból bámulta megbabonázva a színpadot. Az esetleges véletlenül odakeveredett laikusoknak elég lett volna az ő arcát figyelniük, hogy felfogják: valami egészen rendkívüli dolog zajlik. Kezdjük ott, hogy Andreas tényleges koránál is fiatalabbnak tűnik, ezért a látvány furcsa kontrasztot képez azzal, amit hallunk. Ha ugyanis behunyjuk a szemünket, egy teljesen kész, harmincas-negyvenes dzsesszgitárost képzelünk magunk elé. Nem csak a tökéletes technika miatt. A YouTube-ra feltöltött videók alapján Andreas már négy–öt évvel ezelőtt is birtokában volt ennek a tudásnak, csak úgy sisteregtek a bonyolult akkordmenetek az ujjai alatt. Akkoriban azonban érezhető volt rajta a tökéletességre való tudatos törekvés, a „jótanuló-fíling”. Nos, ez már a múlté. Andreas most úgy használja a műfaj megtanulható elemeit, mint ahogyan Picasso használta rajztudását az egyvonalas állatrajzoknál. Élvezi az improvizációkat, az „alkotást”, a hangszerek között létrejövő párbeszédet, az alaptémákból kiinduló, játékosan burjánzó, majd ugyanoda visszatérő szólókat. Talán a játékosság a kulcsszó nála. Az a fajta lelkes hozzáállás, ami egyrészt életkorából adódik, másrészt a zene iránt érzett szeretetből. És ugyanez a szeretet látszik az édesapa arcán is, amikor fiaival zenél. Nem csupán atyai büszkeségről van itt szó, hanem egy erős kötelékről, egy nagy, közös szenvedélyről, amelyben fiai egyenrangú partnerei. Radovan Tariška nekem valahogy „túl sok” volt ezen az estén, nem fért bele a harmonikus összképbe, pedig egyébként ő a kedvenc szlovák szaxofonosom. Várady Adrián sem protekcióval került a dobok mögé, nem is azért, hogy cirkuszi majomként mutogassák. Ütemérzéke zavarba ejtő, átkötései fantáziadúsak, ha úgy tetszik, színpompásan dobol, nem csak az alapot nyomja. Szinte észrevétlenül szólózik bátyja mellett, néha vele egyszerre. Tariška be is vonta őt a huncutkodásba: duóban olyan pazar felelgetős játékot prezentáltak, hogy leesett az állam. Csak azért nem faggattam ki érzéseiről a közönség soraiban élvezkedő másik dobos csodagyereket, az Andreasszal egyidős Hodek Dávidot, mert tizenegykor rohannom kellett az utolsó buszra. Közben azért átvillant az agyamon, hogy Adriánnak nem kellene-e már ágyban lennie ilyenkor.Mivel koncert előtt beszélgetni is tudtunk egy kicsit, jöjjön végezetül egy elgondolkodtató tény. A Várady család – elsősorban a fiúk karrierje miatt – az írországi Limerickből Los Angelesbe, a zeneipar egyik fővárosába szeretne költözni. Andreast már egy éve tárt karokkal várják az angyalok városában, legutóbbi lemezét is ott vette fel, egy hipermodern stúdióban. Öreg mentora, Quincy Jones közelsége is bizonyára jó hatással lenne további karrierjére. A család többi tagja azonban még mindig nem kapott vízumot. Nélkülük pedig Andreas sem megy sehová. Amennyire örülök annak, hogy Hodek Dávid itthon maradt, annyira bosszant, hogy Váradyék nem élhetnek ott, ahol szeretnének. És ezt a kérdést nem lehet elütni olyasfajta frázisokkal, hogy a zene nem ismer határokat... Aki kíváncsi az Andreas Várady Trióra, plusz egy remek szaxofonosra, ma este a kassai GeS Klubban hallgathatja őket.