A disznókról meg a szlovmagy létről

Mindenképpen folytatás abban az értelemben, ahogy Varga Emese dramaturg a szerzővel együtt a szlovákiai magyar dráma – a színpadképes drámai szöveg – felmutatásán dolgozik. Külön öröm, hogy a Disznótor projektjéhez egy olyan fiatal színművészt sikerült megnyerni partnernek, akinek az aktív pályája Budapest és Miskolc után/mellett ezzel az előadással most, ha csak időlegesen is, de hazafelé kanyarodik.

Soóky László tulajdonképpen tartja magát a Csöndben is alkalmazott szerkesztési elvhez: a magyar anekdotikus hagyományra támaszkodva nagyrészt humorra kihegyezett epizódok füzérében mesél egy kisebb közösség és a történelem találkozásáról, mintegy mítosszá emelve a szlovákiai magyar kisember tapasztalatait, életstratégiáit. A Csönd és a Disznótor között azonban pontosan érzékelhető a fókuszváltás: míg az előbbiben egy falu, illetve mikrorégió korszakos történeteiből bukkannak elő egyéni sorsok pillanatképei, a friss előadásban az elbeszélő Énnek és családjának egy napja a keret, amelybe – valamiféle utólagos lábjegyzetként, az elmondás, a kimondás, a megosztás szükségétől hajtva – beékelődnek a tágabb történelmi horizont eseményei.

Az Egy disznótor pontos leírásának egy napja pontosan kijelöltetik: 1970. január 17., szombat van; a helyszín ismét Búcs; disznótorra készülődik a család (a megosztott információk alapján azonosítani véljük: a szerző családja). És kinyílik egy olyan kisvilág, amelyben a falusi élet(mód) hagyományos, rituális eseményei (a disznóvágás, a pálinkafőzés, a pincelátogatás, a háborús nóták danolászása...) egy szabadsághiányos kor (a 68-at követő normalizáció, konszolidáció, kollaboráció, a seggnyalásnál is többet érő besúgás) fénytörésében értelmeződnek... Miként is? Önfeladásként? Passzív kivonulásként? Belső ellenállásként? Önfeledt dagonyázásként?

A nagy (cseh)szlovákiai magyar csönd egy többé-kevésbé egyértelműen megítélt korszak epizódjait hozta elénk: fél szavakból is értjük egymást, ha a második világháborút követő ki- és betelepítésről, a szövetkezetesítésről, a május elsejékről beszélünk. A hetvenes évek, a Husák-éra kinek-kinek személyes történetéből viszont mind a mai napig nem alakult ki egyezményes narratíva – ki volt áldozat, ki egyszerűen túlélő, ki valami más. A kibeszéletlenség, az elhallgatás dilemmája részben a Disznótor „hivatalos” premierjére is rányomta a bélyegét. A Jókai Napokon – ott, ahol meglehetősen heterogén közönség láthatta ezt a monodrámát – pontosan megmutatkozott, mennyire más rétegeit érti/érzi a műnek a 40 pluszos közönség, és hol vesztik el a fonalat a 20 mínuszos fiatalok, akiknek már semmilyen személyes tapasztalatuk nem fűződik a múlt rendszer társadalmi és nyelvi valóságához.

Őket Lajos András játéka vihette magával – márpedig emlékezetes játék ez. Mesélőszínház a műfaji megjelölés, de ha szószínházra asszociálunk, tévedünk. Lajos András legalább annyit mesél nekünk a hátán, egy hordóban a színpadra hurcolt minimális kellékekkel, amelyek újabb és újabb szerepbe iktatva önálló életet élő, de a szöveget erősítő motívumhálót szőnek a történetbe. Azt a szakmai eleganciát és könnyedséget pedig, amellyel a testét, arcjátékát, hangját uralva pillanatok alatt újabb és újabb figurává lényegül át, csak megsüvegelni lehet. Látni kell.

Soóky László: Egy disznótor pontos leírása (részlet)

Lent a pincében egy szál gyertya világított, öt cigaretta parázslott, öt pohárban csillogott a bor. Abban mindannyian egyetértettek, hogy a disznóölést nem szabadna úgy kezdeni, mint tavaly.

– Nem szabadna úgy kezdenünk a disznótort, mint tavaly – mondta Józsi szomszéd.

– Meg úgy sem, mint tavalyelőtt – mondta Józsi szomszéd.

– Tavaly, azt mindjárt a legelején elbasztuk – mondta Józsi szomszéd.

– Meg tavalyelőtt is – mondta Józsi szomszéd.

– Ja – mondta Lajos szomszéd, és felemelte a mutatóujját.

Tavaly úgy kezdték, hogy miután felmentek a pincéből, a barackfa alatt azonnal énekelni kezdtek. Azt énekelték, hogy: „ha kimegyek a doberdói harctérre…”

Meg tavalyelőtt is.

– Idén egyáltalán nem kellene felmennünk a pincéből – mondta Józsi szomszéd.

– Azzal, hogy ki se néznénk a pincéből, elterelnénk a disznók figyelmét, talán – mondta Józsi szomszéd.

– Hova? – kérdezte Józsi szomszéd.

– Valaki menjen fel és beszéljen velük – mondta Józsi szomszéd.

– Igyunk – mondta Lajos szomszéd.

– Igyunk, de valaki menjen fel és állapítsa meg a leölési sorrendet – mondta Józsi szomszéd.

– Nem jó – mondta apám –, már három disznótort túléltek, a jövő héten lesznek négyévesek. – A szemét dörzsölte, mintha muslica repült volna bele… – A Gyurit, meg a Rozsdást már így is túlságosan megkedveltem. Meg a Tarkát is. A Jenüs meg hálásan röfög, ha vakarom a hátát.

– Adjunk nekik pálinkába áztatott kukoricát sörrel – javasolta Józsi szomszéd. – Attól elalusznak, és ha álmukban éri őket a halál, még hálásak is lesznek.

– De csak módjával – mondta Józsi szomszéd.

– Finoman, mintha sajnálnánk tőlük – mondta Józsi szomszéd.

– Középfinoman – mondta Lajos szomszéd.

Óvatosan elindultak fölfelé, vigyáztak, hogy ki ne löttyenjen a bor, lábujjhegyen odalopakodtak a korláthoz.

A sógorom ebben az ihletett pillanatban akart kimenni a galambdúc egyetlen oszlopa között.

Pirkadt.

Ezt onnan lehetett tudni, hogy bátyám a konyhaasztalra könyökölve épp borba fojtotta nagy magyar bánatát.

Álltak a pirkadatban a négy szuszogó disznó fölött, és mindannyian, Zsiga esperes úrral együtt, aki időközben megérkezett, Bögölyre, a hányatott sorsú vaddisznónkra gondoltak, a pálinkába áztatott, sörrel locsolt kukorica kapcsán.

Bögölyre, aki nálunk szocializálódott, sörre járt apámmal a Nagy Lajkó kocsmájába.

Később már egyedül is.

Saját sörös vályúja volt a lépcső mellett, saját dagonyája a kocsma mögött és saját hátvakarója a szeneskamra mellett.

Bögölyre, akit itt, ebben az ólban végzett ki Fábrik Pista breneckéje.

Szegény Bögölynek azért kellett meghalnia, mert vadkan volt, s mert novemberben, vaddisznózúgás idején rájött a kangörcs. Ekkor már nem csak a Nagy Lajkó kocsmájába járt sörre, hanem ellátogatott azokra a portákra is, ahol a fiatal asszonyok épp a holdfordulót ünnepelték.

Benézett és követelte a magáét.

Hát ezért kellett meghalnia.

– Szegény Bögöly – mondta Józsi szomszéd.

Mindannyian egyszerre sóhajtottak, egyszerre mondták: „haj, haj, szegény Bögöly…”

Egyszerre itták ki a poharukat és egyszerre zendítettek rá, hogy:„ ha-a kime-egyek a do-hoberdói ha-arctérre…”

Odabent mama megkavarta a kakaspörköltet, mert tudta, hogy a disznótorban a kakaspörkölt mindig fontos szerepet játszik.