A cseresznyefa mint tanú

Eva Neymann költői filmje, az Énekek éneke megindító üzenet egy rég letűnt és visszahozhatatlan világból.

Bár egy Ogyessza melletti kis település zsidó közösségében, a 20. század elején játszódik Eva Neymann Énekek éneke című, megindítóan varázsos filmje, holokauszt történet nincs benne.

A gyerekkor, a siheder évek, a felnőtté válás nehéz időszaka elevenedik meg a negyvenéves ukrán rendezőnő költői szépségű alkotásában. Az első szerelem, a soha be nem teljesülő, mégis sírig tartó szerelem egy szegényes, elöregedett, mégis megindító, súlyos emlékeket hordozó világban. A múlt méltósága, a nemzedékeket összetartó erő, a porrá égett, füstté vált és elszállt élet, ami áthatja a képeket, a jeleneteket, az egész filmet. Két tízéves gyermek, Simek és Buzja a történet hősei, az ő nyomukban járunk nyolcvan percig, valahogy mégis úgy érezzük: az egész életútjukat belátjuk. Rokonaik, családtagjaik révén még azokat az éveiket is, amelyekről ők maguk egy szót sem ejtenek. Simek, akárcsak a tőszomszédságukban élő Buzja, egyszerre kezdik el az iskolát, együtt barangolják be a falujukat ölelő festői tájat, amely paradicsomi hátteret nyújt bimbózó szerelmüknek. Tízévesen természetesen máshogy éli meg az ember mindezt. Jóval később döbben csak rá, hogy bár szegényes, olykor nyomorúságos körülmények között nőtt fel, mégis valami olyat kapott a sorstól, ami későbbi életét jelentős mértékben befolyásolta. Simek is, Buzja is erős családi kötelékek között válik felnőtté. Megrengető dolgok tulajdonképpen nem is történnek velük, csupán az élet apró változásait, rezzenéseit élik meg. Ők maguk mégis úgy érzik, küzdelmes úton haladnak közös életük, közös vágyaik felé.

Elsőként a fiú szakad ki a csodás édenkertből. Orvosnak tanul a távoli nagyvárosban. Olykor-olykor ugyan hazalátogat, de azt, hogy Buzja szívéből kiszorította valaki, akkor tudja meg, amikor már késő. A felnőttkor első nagy csalódása ez Simek életében. Buzja váratlan bejelentése féltve őrzött boldogságuktól fosztja meg. Ennyi a történet, de nem a film. Abban sokkal, de sokkal több van. Szépségből és elmúlásból ugyanúgy, mint lebegésből és valóságból, a nosztalgia csónakján megmentett múltból és a vészterhesen közeledő halálvonatok távoli zakatolásából.

Jogi tanulmányai után Berlinben szerzett filmrendezői diplomát az ukrajnai Zaporozsjében született Eva Neymann. Első játékfilmje, A folyónál – felkavaró történet egy anya és lánya egyetlen napjáról –, a rotterdami fesztiválról indult el a világba. Öt évvel később készítette el a Ház, toronnyal című második filmjét, amelyet Karlovy Vary közönsége láthatott először. Az Énekek énekét Solem Aleichem novellái alapján forgatta az Ogyessza melletti Vilkovóban, amelyet a helybéliek Ukrajna Velencéjének neveznek.

„Mindent a nagyapámnak köszönhetek – nyilatkozta filmje pár héttel ezelőtti, Karlovy Vary-i bemutatója után a kivételes tehetségű rendezőnő. – Ő adta a kezembe Aleichem írásait, az ő házi könyvtárában sorakoztak a barna színű kötetek, amelyeket egytől egyig megszerettem. Hatra emlékszem, és bár olvasni akkor még nem tudtam, éreztem, hogy ezek a könyvek erős nyomot hagynak bennem. Két évvel ezelőtt történt: Ogyesszában betévedtem egy antikváriumba, ahol az egyik polcon felfedeztem ezt a hat barna kötésű könyvet, és tudtam, hogy nem hagyhatom ott őket. Meg is vettem mindegyiket, és addig olvastam őket, hogy egyszer csak azon kaptam magam, átléptem velük a valóság és az álom határát, s elértem a teljes szellemi és érzelmi szabadság szintjét.”

A filmbeli paradicsomot – Rimvidasz Leipusz litván operatőr közreműködésével – Ogyessza peremén találták meg. Ott az iskola, ahol a nagypocakú rabbi neveli, tanítja, formálja az osztályába került gyerkőcöket, ott a piac, ahonnan kanyargós út vezet haza, a meghitt hangulatú faluba, és ott az erdei tisztás, ahol virágba borul a magára maradt cseresznyefa, Buzja és Simek szerelmének egyetlen tanúja.

Rimvidasz Leipusz kamerája balladisztikus verseket ír a tájról, s az ott élő emberekről. Neymann Berlinben találkozott későbbi alkotótársával, és egymásra is hangolódtak azonnal. Nem véletlenül mondja a rendkívül érzékeny, finom humorú és nagy tudású rendezőnő, hogy addig szeretne vele dolgozni, amíg a nyugdíjkor el nem választja őket egymástól. Leipusz és Neymann tisztán és pontosan látják az utat. Vakon is követhetnénk őket.