A csehszlovákiai magyar időszak fragmentumai

„A Csehszlovákiához került magyar nemzetrész történetéről mind ez ideig nem készült sem átfogó monográfia, sem a legfontosabb forrásokat egy kötetben közreadó dokumentumgyűjtemény” – jegyzi meg a szerzőpáros az előszóban, amellyel nagyon könnyen megérthető a kötet létrejöttének oka.

A 462 oldalas mű egy összesen 109, részben vagy teljes egészében közölt dokumentumból összeálló „füzért” tartalmaz öt nagy fejezetre tagoltan. Hozzá kell tenni, képes formában, illusztrációs céllal ezenfelül is megjelennek további források, amelyek közül a legtöbb jól olvasható. A bemutatás kronologikus, s az egyes csehszlovák (illetve a második világégés alatt értelemszerűen csak szlovák) állami berendezkedések periodizációjához illeszkedik egészen az 1992. évi végjátékig. Több irat régóta ismert, mások pedig – ahogyan a szerkesztők jelzik – még a történészszakma előtt is ismeretlenek voltak.

Meglehet, elsőre talán nem teljesen nyilvánvaló, hogy egy efféle dokumentumgyűjtemény miért is lehet érdekes olvasmány. Talán úgy fogalmazhatnánk, a könyv 109 pontból álló képet tár elénk, s a pontokat a fejezetek bevezetőinek és az egyes források elején szereplő rövid felvezetőkön túlmenően az olvasónak önállóan kell összekötnie. Ez adja ki a csehszlovákiai magyar társadalom kereteit meghatározó történeti ívet. A források szövege nyilvánvalóan zárt és rögzített egész, emellett a különböző korok nyelvezete, gondolatai, sőt, színei teszik kellemesen változatossá a szöveget. Szinte meglepődik az olvasó, mennyire hatásos egymás után végigböngészni a magyar kisebbség látószögéből például a Csehszlovákia első pár hónapjáról, annak káoszáról szóló dokumentumokat. Több mint 100 év után is minden ízében tapintható a feszültség Samuel Zoch zsupán és Polner Ödön rektor közti csörte kapcsán, amelyet a csehszlovák kormány 1919. január végi pozsonyi fogadtatása kapcsán vívtak egymással. Ennél is sűrítettebb „drámaiságot” jelentenek a jogfosztottság éveiből származó források, amelyekben – együtt a Gottwald-éra szövegeivel – az is szépen végigkövethető, ahogyan a szlovák kommunisták először agresszív türelmetlenséggel, utóbb pedig pacifikáló módon álltak hozzá a magyarkérdéshez. Természetesen nem hiányoznak az 1968-as eseményekről, valamint a normalizáció idejében kibontakozó érdekvédelmi mozgalomról szóló szövegek sem. Ugyan a kötet időkerete 1992-ben lezárul, a forrásokban szereplő és ma is élő közéleti szereplőknek köszönhetően szemléletes módon mutatkozik meg a történelem működése, amely mindenkor kötődik a régmúlthoz és a jelenhez. E tekintetben a válogatás egyfajta szemléltető panoptikuma is a csehszlovákiai magyar politizálási és közéleti stratégiáknak. Az átfogó történeti monográfia hiányát ugyan nem pótolja a jelen kötet, de az elmondottak tükrében valamilyen módon egyfajta vázlatként, vagy inkább ízelítőként mutatja, hogy majd egy napon milyen összetevőkből is áll össze a csehszlovákiai magyarságról szóló magnum opus.

Aki a történeti jelentőség és forrásérték alapján akar lyukakat találni a dokumentumfüzérben, az biztosan sikerrel jár – ám mind az előszóban jelzett szerkesztési elvek, mind a nagyközönségnek szánt formátum elejét veszi ezeknek a törekvéseknek. Egy hasonló típusú válogatásnál egyes források szerepeltetéséhez nyilván nem fér kétség. Szerkesszen bárki egy hasonló kötetet, a Csehszlovák Nemzeti Bizottság 1918. októberi kiáltványa Csehszlovákia megalakulásáról, Edvard Beneš 33/1945. számú alkotmánydekrétuma, Fábry Zoltán A vádlott megszólal című memoranduma, vagy a magyar politikai tömörülések 1992. decemberi lévai nyilatkozata az államalakulat megszűntéről biztosan belekerül. Nyilvánvaló egészen máshogy festene egy többkötetes kritikai kiadás, de jelen helyzetben nem indokolt a szőrszálhasogatás.

Szlovák és angol nyelvű összefoglalók is találhatók a könyv végén, így a magyarul nem tudó érdeklődő is kap némi eligazítást – noha, ahhoz aligha fér kétség, hogy az egész tartalom megérne egy szlovák és egy angol nyelvű kiadást is. A szlovák tudományos élet úgymond közvetlenül érintett a témakörben, míg az angol változat a nemzetközi szellemi életben jelenthetne kalauzt. A közvetítés egyébként sem idegen a kiadványtól, ugyanis a szerkesztők az előszóban jelzik, ők maguk fordították le azokat a cseh vagy szlovák nyelvű dokumentumokat, amelyeknek ez idáig nem volt magyar változatuk.

Aligha vádolható a könyv azzal, hogy szűkre szabottan, apologetikusan, viktimizáló módon állna hozzá a csehszlovákiai magyarságot övező, évtizedeken át halmozódó és bonyolódó kérdésekhez. Az ellentétek persze mindvégig kitapinthatók, s ennek egyszerű oka van, ami független a szerkesztői szempontoktól. A csehszlovák, illetve a cseh és a szlovák nemzetállami projektumok, valamint a magyar politikai törekvések ellentéte hol a közélet előterében, hol annak búvópatakaként, de az egész érintett történeti periódusban fennállt. Épp emiatt senki se számítson „könnyed” olvasmányra, ha módszeresen halad végig a forrásokon, figyelve azok összefüggéseire. A szövegek szinte minden sorát átitatja a 20. századi európai politika megannyi dimenziója. Hogy csak néhány jellemző vonást említsünk: erőszakos államapparátusok, hol kevesebb, hol több fantáziával a kiutakat kereső magyar kisebbségi politikum, vehemensen egymásnak feszülő etnikumok és nacionalizmusok köszönnek vissza az oldalakról. Mindez azt is jelzi: a kelet- és/vagy közép-európai tájakon is megkérte a maga árát a 20. század. A demokrácia irányába való araszolgatás kínkeserves lassúsággal történt, mit több, egy-egy forrásnál elidőzve láthatjuk, ahogy egyes időszakokban homlokegyenest a másik irányba haladt az aktuális társadalom és politikum. Vajon hol tartunk ma?