A csábítás magasiskolája?

Ha az első percben elzárkózunk, akkor egy nagyon lapos romantikus filmként könyvelhetjük el, azonban ez sokkal több annál.

Martin Freeman, mindenki hobbitja egy kisvárosi középiskola irodalomtanára lesz, akinek problémás a házassága, a karrierjével és a belső vívódásaival is küszködik. Jenna Ortega, a Netflix Wednesday sorozatának sztárja nem lép ki a komor és sötét középiskolás lány szerepéből, annyi változik, hogy a különlegessége más módon nyilvánul meg. A lány író szeretne lenni (bár a Wednesdayben is írt), s örül, hogy felnézhet Miller tanár úrra, akinek már korábban megjelent egy novelláskötete. Megkörnyékezi a tanárát, együtt egyre messzebb sodródnak a tananyagtól, és a férfi már maga sem tudja, mi történik. A diáklány olyan szenvedélyeket ébreszt benne, amelyekről nem tudta, hogy léteznek, vagy már nagyon rég nem érzett hasonlókat. De ez a lány kiszámíthatatlan.

Egyértelműen látszik, hogy a film minimális költségvetésből dolgozik, nem a látványvilág az, amivel szeretné a nézőt megfogni, hanem az érzések, amelyek a hétköznapokban is ott bujkálnak. A filmet több szempontból lehetne vizsgálni, én most kiemelném azt a részét, hogy vajon miért érthetetlen egyeseknek. A moziteremből kilépve már hallottuk is a kritikát a mögöttünk sétálóktól, miszerint életükben nem láttak még ilyen rossz filmet. Erre a válasz az (szerény véleményem szerint), hogy nem a film rossz, hanem a megértéséhez szükség van egy bizonyos szintű érzelmi intelligenciára, illetve a tabutémákhoz való fesztelen hozzáállásra.

A filmben folyamatosan jelen van egyfajta mély érzelmi erotika. S itt nem szabad pornográf, vagy épp erotikus tartalomra gondolni. Olyan tömény mennyiségben teríti elénk a párkapcsolati hullámvölgyet, a vonzódást, a vágyat és lelki kielégületlenséget, hogy ennek köszönhetően az érzelmi erotikum egy magasabb szintre lép, testiség nélkül. Akkor fogjuk csak megérteni a mondanivalót, ha képesek vagyunk átérezni mindazt, amit a főszereplők próbálnak közvetíteni. Az alkotó elvárja a nézőtől, hogy ne csak gondolkodjon, hanem érezzen is. Nem egy átlagos Szürke ötven árnyalatú-klisé... Minden bizonnyal ezért kapott csak 5,5-ös értékelést a 10-ből az IMDB-n. Nem egy hagyományos mozi, és erre bizony nem készít fel az előzetes. Illetve öveket tessék bekapcsolni, mert bizony a szókimondás egy-két helyen megcsaphatja a gyengébb lelkületű nézőt.

Várhatnánk egy bűnös tanár-diák viszonyt, egy művész-majdnem művész kapcsolatot, azonban ténylegesen ezeket nem kapjuk meg, maximum képzeleghetünk róla, akárcsak a karakterek. Helyette a mindezt körülölelő lelki szenvedést és szenvedélyt vetíti ránk az író/rendező. Felvetődik a kérdés, hogy mi kell a kiégett írónak, a motiválatlan tanárnak, az unatkozó diáklánynak és a párkapcsolatát mellőző feleségnek. Ki cselekszik helyesen, helytelenül, okkal és ok nélkül? Mindezen kérdések mellett szerepet kap az a bizonyos határvonal is, amit ha egyszer átlépünk, akkor már nincs visszaút (de mikor léptük át a valóságban, s mikor gondolatban?). Kardinális kérdés lehet, hogy vajon a diáklány fizikai csábítója-e a tanárának, vagy inkább az intellektusa, a férfi iránt érzett csodálata az, ami megingatja Mr. Millert. Mit várhatunk egy olyan férjtől, aki a feleségétől nem kap elismerést és odafigyelést, s mire képes egy olyan tanuló, aki nem látott maga körül élő párkapcsolatot, mert a szülei magára hagyták? Ki a bűnös, ki az ártatlan, s kinek adjunk igazságot? El sem tudjuk képzelni, hogy mekkora jelentőséggel bír az egymás mellett ülés pozíciója az épp kialakuló vonzódásnál (ami „tiltott”), vagy épp a közös dohányzás akkor, ha az a bizonyos feszültség a tetőfokára hág.

A film egy olyan érzelmi utazásra invitálja a nézőt, amiben csak akkor tudunk elmerülni, ha elfogadjuk a felvonultatott jelenségek létjogosultságát. Mivel mindez élő és létező probléma kelettől nyugatig, szakmától függetlenül. Ám nem feltétlenül helyes elcsábulni arra, amit tálcán kínálnak. Megbotránkoztató, helytelen és elfogadhatatlan, viszont létező jelenséget kent vászonra az alkotó. Minden bizonnyal érdemes néha belenéznünk az elénk állított görbe tükörbe is.