A beteg dán sokkoló önterápiája

Ennek jegyében készült új filmje, az Antikrisztus, amely botrányköve lett az idei cannes-i mustrának, bár a nem mindennapi opus női főszereplője, Charlotte Gainsbourg a legjobb női alakítás díját nyerte vele. Karlovy Vary fesztiválján is sokan megbotránkoztak a látottak alapján, többen is elhagyták a termet, s voltak szép számmal olyanok is, akik a legdrámaibb képsorokat hangos, ironikus nevetéssel kommentálták. Ami sok, az sok, Trier valóban túllépett egy határt. Nem mintha eddigi történeteinek szereplői lelkileg egészségesek lettek volna, az Antikrisztus azonban a csonka lelkek mozija. A lehangoló, sötét drámák véres koronája. Férfi és nő szenvedélyes szeretkezésével nyit a film, Willem Dafoe és Charlotte Gainsbourg semmit nem rejtenek el a kamera elől. A „minden“ nagyban kerül a helyére, miközben beszélni még nem tudó gyerekük halkan az ablakhoz tipeg, s a kinti hóeséstől elvarázsolódva felmászik a székre, az asztalra, és bekövetkezik a tragédia. A nő lelkileg teljesen összeomlik, előbb önmagát, majd a férjét hibáztatja a történtek miatt. A férfi, hogy megmentse házasságukat, közös terápiát javasolva párjának a természet elvadult ölébe hívja, a „rémségek kicsi házába“. És itt, a buja paradicsom közepén válik igazán pokollá az életük. Ahelyett, hogy újra egymásra találnának, egyre nagyobb gyűlölet lesz úrrá rajtuk, s a nő rémálmaiba kapaszkodva a lehető legkülönbözőbb eszközökkel támad a férjére. A végén önmagában is kárt tesz: ollóval vágja le klitoriszát. De mi ez ahhoz képest, ami addig zajlik a vásznon? Az ezt megelőző száz percben ugyanis olyan képsorokat látunk, amilyeneket eddig talán még a legriasztóbb thrillerekben sem. Senki sem tud pontos választ adni arra a kérdésre, milyen belső késztetés vezette Triert a film létrehozására, sokak szerint egyszerűen megőrült. Hogy így van-e vagy sem, arra majd a holnap, vagy a következő munkái adnak választ.

Albert Arizza spanyol rendező filmjét, a Ramirezt a Függetlenek fóruma tűzte műsorára. Ez is inkább gyomortájékon hat, ahelyett, hogy az élet finomabb húrjain szólalna meg. Ramirez (Cristian Magaloni hibátlan megformálásában) az öntudatos, ám istentelenül magányos madridi aranyifjú, aki - mint évtizedekkel ezelőtt Moravia unatkozó szépfiúi - bűntényekkel múlatja az időt. Kalandvágyból öl, méghozzá sorozatban. Nappal drogdíler, éjjel ismeretlen lányokat szed fel, kocsijával félreeső helyre viszi őket, s ahogy azt jó előre kigondolta: végez velük. Áldozatai között még egy fiatal fotós is akad, akit elbűvölt a fiú varázsa, vagánysága, s a lakására vitte egy kellemes éjszaka reményében. Őt például egy zsinórral fojtja meg. Áldozatait le is fényképezi Ramirez, mindegyikükről sajátos portrét készít. A miértekre itt sincs válasz. Vagy ha igen, akkor mindössze egy: „Csak!“ Még ágyhoz kötött anyja fiatal gondozónőjét is megöli, úri passzióból. Komédiába akkor hajlik a dráma, amikor a film utolsó jelenetében Ramirez elhagyja a várost, vagy még az országot is. Női parókában, kisminkelve, lakkozott körmökkel ül a volán mögött. És nincs utalás arra, hogy lebukik. Malagában a legjobb rendezés díját kapta a film, Sidgesben az év felfedezettje volt Albert Arizza. Karlovy Varyban nem szerzett magának újabb híveket.

Akárcsak a Fekete bárány című mexikói film hősei, akik Amerikáról álmodoznak, a lengyel Robert Glinski tizenévesei is elvágyódnak. S mivel egy határ menti kisváros lakói, akiket Németországtól mindössze egy folyó választ el, ők a folyó túloldalán keresik a fényesebb jövőt. Tomek, a Kismalacok (lengyelül szvinyki: tini prostik) központi alakja példás diák, akit igazából a csillagászat érdekel, de hogy apja kedvében járjon, a focit sem adja fel. A könnyű pénzszerzés lehetősége azonban őt is elvakítja. Egy helybeli strici segítségével ő is kikerül a német piacra, pontosabban a placcra, ahol idősebb férfiak ágyában landol. A film megosztja a közönséget. Vannak, akik a „vetítették még“ kategóriába sorolják, de vannak olyanok is, akik szerint figyelemre méltó, bátor alkotás.

A spanyol színeket képviseli Pedro Almodóvar legújabb melodrámája, a Megtört ölelések is, amely a Nyitott szemmel kategóriában került közönség elé. Hazájában hűvös fogadtatás várt a filmre, sem a kritika, sem a közönség nem talált sok érdekeset benne. Nem így a franciáknál! A nagy robbanás ugyan Cannes-ban is elmaradt, de legalább nem volt akkora fanyalgás. Hasonló visszhangot váltott ki a film Karlovy Varyban is. Tudniillik hosszú, sőt néha végeláthatatlan, s a tévés dramaturgia sem tesz jót neki. Főhőse egy rendező, aki egyszerre veszíti el szerelmét és látását, s ahogy azt már a spanyol film matadorától megszoktuk, az idősíkok gyakori váltogatásával, mozaikszerűen rakja ki a történetet, amelyben ismét ott a vágy törvénye, a szenvedély hatalma és az idegösszeomlás végső határa is. Almodóvar nem kísérletezik. Régi, megszokott formáját hozza ezúttal is. Antonio Banderas, a fesztivál utolsó aranyhala öt filmet forgatott Almodóvarral. Tegyük hozzá: mind a mai napig ezek a legjobb filmjei. Banderas ma Hollywood egyik legjobban fizetett sztárja, s már ő maga is rendez. Forró zápor című romantikus drámájával ugyan nagy feltűnést nem keltett a világban, mégis azzal állt ki tegnap este a színpadra. És még Kristályglóbuszt is kap, ha már eljött, nehogy üres kézzel menjen haza.