Nők az Európai Parlamentben

Bauer Edit: „A gondok súlyossága attól függ, mennyire integrálódott vagy éppen szegregálódott a roma népesség”Somogyi Tibor felvételeMilyen tapasztalatokat szerzett ezen a téren a nőjogi és esélyegyenlőségi bizottság tagjaként?

Itt az a szokás, hogy a képviselő egy bizottság rendes tagja. Én az állampolgári jogok – igazságszolgáltatás nevű bizottságot vállaltam fel, mert ebben foglalkozunk az unión belüli kisebbségi, illetve emberi jogokkal. Utóbb kiderült: ez csak munkánk töredékét alkotja, mert valójában a biztonságpolitika uralta el tevékenységünket. Otthon korábban a foglalkoztatás- és szociálpolitika volt a szakterületem, ebből adódott a másik bizottságbeli ténykedésem. S mivel az ember nem tud kibújni a saját bőréből és fontosnak tartottam itt is követni a történéseket, na meg a szlovák képviselők közül ehhez senki nem csatlakozott, ezt is elvállaltam. A harmadik bizottságtól, a nőjogitól felkérést kaptam: jó lenne, ha részt vennék a munkájában – és nem kellett túl sok rábeszélés. Egyrészt tapasztalataim miatt, másrészt a hozzáállás miatt vállaltam el. Az ember ugyanazzal az attitűddel szembesül, mint a kisebbségi jogoknál: látszatra minden rendben van, de a felszín alá nézve kiderül, hogy ez nincs így. Azt hittem, főképp európai témákkal foglalkozunk majd, de Mexikótól Guatemaláig nagyon sok minden érdekli a tagokat. Számos problémát európaiként másképp látunk, mint a nem európai érintettek. Ilyen például a hagyományos iszlám családok integrációja, illetve ennek hiánya. Ők magukkal hoztak Európába olyan tradíciókat, amelyek az itteni értékrenddel ütköznek. Kezdetben nem mindig értettem, miért olyan fontos ezzel foglalkozni, de közben kiderült, hogy sok millió iszlám vallású ember él Európában, és ezek a jelenségek nem ritkák. Itt vannak a kényszerházasságok, amikor nagyon fiatal lányokat adnak férjhez különböző okokból. Vagy amikor szinte a törzsi kapcsolatokat-hagyományokat ápolják Európában is. Ilyen téma a becsületbeli gyilkosság, amire nincs is igazán jó magyar szavunk. Ez az ún. honour-killing: ha egy lányt bárki – akár egy családtag – megerőszakol, akkor a családi tanács úgy is dönthet, hogy meg kell őt ölni, mert szégyent hozott a családra. Jobb esetben férjhez kell mennie az elkövetőhöz. Ilyesmit európai ésszel el sem tudunk képzelni. Az EU nem kevés támogatást nyújt sok olyan országnak, ahol az ilyesmi napirenden van, és nem is kelt különösebb felháborodást, mert olyan a szokásjog. Mindez betört az EU-ba is, hiszen egyre több az iszlám betelepült. Azt mondják, Berlinben egy bizonyos időszakban három hónap leforgása alatt három-négy ilyen gyilkosság is előfordult. Az az igazság, hogy ilyen témákra nem igazán számítottam.

Vannak olyan tisztán európai problémák, amelyek azonosak a keleti és a nyugati országok, mondjuk a szlovákiai és a belgiumi nők esetében?

Azt hiszem, több az azonosság, mint a különbség. Itt van például a férfiak és a nők bérezése közti eltérés. Annak ellenére, hogy van egy 45 éves irányelv, amely kötelezővé teszi a tagországoknak a megkülönböztető bérezés tiltását, ez a probléma ma is élő. Csökkent ugyan, de nem tűnt el a bérezés közti különbség: átlagosan 15 százaléknyi a férfiak javára. Szlovákiában ennél jóval több, de gyakorlatilag majdnem minden országban megvan.

Az iskolai végzettség tekintetében vannak nagy különbségek a férfiak és nők között Európában?

Nincsenek, talán Cipruson és Máltán alacsony a nők iskolai végzettsége, de az egyetemi végzettségben a nők majdnem mindenütt elérik a fele-fele arányt, sőt meg is haladják azt. Ezzel együtt érthetetlen, miért alacsonyabb a nők bérezése. Vannak teljesen elnőiesedett szakmák, ahol ennek következtében erőteljesen csökken a bérszínvonal. Nehéz megmondani, mi az ok és mi az okozat, de teljesen egyértelműen nyomon követhető a jelenség. Az oktatásban a humán szakoknál a nők aránya meghaladja a 60 százalékot is, egyetlen területen, a matematikai-technikai irányzatoknál van ez az fordítva: a nők aránya alig haladja meg a 30 százalékot.

A nőjogi bizottság a napokban szavazta meg – majd az EP is jóváhagyta – egy nagyon bonyolult és fontos jelentéstervezet módosítását. A roma nők helyzetéről szóló jelentést Járóka Lívia Fideszes képviselőnő terjesztette be, a szavazást Ön vezényelte le. Nyugat-Európában ugyanolyan égetőnek tartják ezt a kérdést, ugyanúgy érzik a súlyát, mint mi?

Ez minden országban másként jelenik meg, attól függően, mekkora a roma lakosság, milyen az életformája. Például Franciaországban utazó életformát folytatnak, betartva ennek szabályait, s ott utazóknak is hívják őket, nem romáknak. Spanyolországban hasonlóak a velük kapcsolatos gondok, mint nálunk. De vannak országok, ahol egyáltalán nincsenek romák, így Nagy- Britanniában vagy a balti államokban. A gondok súlyossága tehát attól függ, mennyire integrálódott vagy éppen szegregálódott a roma népesség. Az elemzések azt mutatják, a déli államokban bizony elég súlyosak, Görögország bizonyos régióiban nagyon komoly gondot okoz a roma lakosság integrációja. Úgy gondolom, a roma nők problémáit, azok sokrétűsége miatt európai szintről megoldani nyilván nem lehet, de ösztönözni a megoldást, a feltételek kialakítását igen. Úgy tűnik, nagyon sok éve, egymást biztatva, magunk előtt toljuk a problémát, de nem találjuk a megoldást. Azt is el lehet fogadni, hogy gyors megoldások nincsenek, hogy az eredmény csak néhány évtized múlva jelentkezik. Egyet nem szabad: félretenni a problémákat.

A jelentéstervezet megvitatásakor csak az észérvek kerültek előtérbe vagy érződött a képviselők részéről némi együttérzés is, lévén szó a roma nők megaláztatásáról?

Az Európai Uniónak van két nagyon fontos irányelve. Az egyik az antidiszkrimináció, itt megkülönböztetjük a közvetlen és a közvetett diszkriminációt. Ez a felismerés rendkívül fontos és előremutató bármiféle kisebbség szempontjából. A roma nők esetében azonban halmozottan hátrányos helyzetről lehet beszélni. Az európai kormányok többségének az az álláspontja, az állampolgári elvet alapul véve, ugyanazokat a jogokat és kötelezettségeket feltételezve, egyforma bánásmódban kell mindenkit részesíteni. Ez azonban nagyon gyakran vezet olyan helyzetekhez, amelyekre nincs más magyarázat, csak a közvetett diszkrimináció. S ezt bizottságunk nagyon jól érzékelte, a jelentés értékelésében párosult a racionalitás azzal az elkötelezettséggel, hogy a passzív szemlélés, a kivárás komoly kockázattal jár, mert nagy árat fogunk érte fizetni.

Elfogadhat a bizottság olyan határozatot, amelyet parlament is magáévá tesz, s ezáltal kötelező érvényűvé válik az európai kormányok számára?

Az itteni folyamat más, mint a hazai parlamentben. A jelentés a plénum elé kerül, amely különböző ajánlásokat fogalmaz meg az Európai Bizottság és a tagországok felé. Ajánlhatja például, hogy a Bizottság értékelje át antidiszkriminációs politikáját. Ez a jelentés ezt nem ajánlja, de az állampolgári jogok bizottságában napirenden van egy másik jelentés, amely feltételezi az antidiszkriminációs irányelvek hatékonyságának újraértékelését. A jelentéstevő szerint a kisebbségpolitikában fontos lenne elgondolkodni egy minimális standardon, mert kettős mércét alkalmaznak. A csatlakozó országok számára érvényesek a koppenhágai kritériumok, míg a tagországok számára az Európa Tanács határozatain kívül nincs olyan belső rendelkezés, amely biztosítaná a kisebbségi jogokat. Van még egy érdekes eltérés: a férfiak és a nők megkülönböztetését kizáró irányelv pozitív intézkedések meghozatalát feltételezi, hogy az esélyek kiegyenlítődjenek. Ugyanakkor az összes többi diszkrimináció, a faji, vallási, nemzetiségi vagy egyéb esetben ilyen expressis verbis nem mondják ki az elvárást. Igaz, ha vannak pozitív lehetőségek, ezek megtartására és fejlesztésére biztatja a tagországokat az irányelv. De nincs olyan kötelező jogszabály, amely a diszkriminációt teljes terjedelmében kezelné. Számomra ez egy érdekes probléma, úgy érzem, itt talán érdemes lenne a bizottságot arra ösztönözni, hogy értékelje át diszkriminációellenes irányelveit.

Keményebb, határozottabb elvek elfogadására lenne szükség?

Ez mindig kockázattal jár. Ugyanis a tapasztalat azt mutatja, a kormányok nehezen fogadják el az irányelveket. S mivel a kormányfők alkotta tanácsnak kell a végső döntést meghoznia, mindig fennáll annak a veszélye, nehogy a már meglévő standardot is lefaragják. Ez szerintem nagy baj lenne.