Moldávia - az elfelejtett ország

Ilyen szempontból tehát szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Annál is inkább, mivel a volt szovjet blokk országai közül nem mindegyik futotta be ezt a pályát, sőt vannak olyanok is, amelyek esetében máig nem bizonyos: Kelet vagy Nyugat felé veszik-e az irányt.

Ilyen ország Moldova. A Románia és Ukrajna közt elhelyezkedő volt szovjet tagköztársaság számára az átalakulás tizennyolc éve sem volt elég ahhoz, hogy tisztázódjon: honnan hová vezet a transzformáció. Az eredmény pedig lehangoló: Moldáviát nem csupán Európa legszegényebb országaként, hanem a csempészet és emberkereskedelem központjaként tartják számon, s egyes források szerint mára a 4,3 milliós ország lakosságának csaknem egyharmada kényszerült külföldre a jobb megélhetés miatt.

„Ezek egy beteg társadalom ismérvei” – mondja Dorin Chirtoaca, a moldáv főváros, Chişinău polgármestere. Nem gyakori ilyesmit hallani errefele az ország hivatalos képviselőitől, akik szerint Moldávia kedvezőtlen országimázsa az ellenséges propaganda műve. Dorin Chirtoaca valóban nem tipikus moldáviai politikus, hiszen: a) fiatal és sikeres, b) ellenzéki. Ez pedig rendkívül ritka párosítás errefele.

Az országot ugyanis még ma is a szovjet időkből fennmaradt kommunista párt vezeti, melynek elitjét nagyrészt az 1990 előtti pártállami nómenklatúra krémje képezi. Ennek az elitnek sikerült átmentenie politikai hatalmát a Szovjetunióból való kiválás után is, s időközben ezt részben gazdasági tőkévé alakította. Jelenleg tehát a kommunista párt nem csupán az állam politikai irányítását, hanem a gazdaságot, az igazságszolgáltatást és persze a sajtó nagy részét is kézben tartja. Az ellenzék pedig – azon túl, hogy a kormányzó pártnál jóval kevesebb forrással rendelkezik – töredezett és belharcoktól terhes, így nem jelent komoly vetélytársat a kommunisták számára.

A főváros, Chişinău központjában sétálva a pártatlan szemlélő szinte hajlamossá válik hinni az állami propagandának, mely szerint az ország szegénysége csak a rendszer ellenségeinek a találmánya. Az utcák, terek, épületek tiszták, jó állapotban vannak. Igaz, hogy sokkal kevesebb modern irodaházat, üvegpalotát látni itt, mint Pozsonyban, Budapesten vagy Prágában, de a városkép szempontjából ez inkább pozitívum. Ellenben meglepően sok itt a luxuskocsi, a drága étterem és a legújabb divat szerint öltözött „plázacica”.

„Ez a jólét nagyon felszínes – magyarázza a polgármester. – Az emberek többsége a feketegazdaságból és a külföldön dolgozó családtagoktól kapott pénzből él, mely rendesen működő gazdaság híján javarészt a fogyasztásba megy. Sok a csonka családokban vagy egyedül felnövő tizenéves, mivel a szülőknek külföldön kell munkát vállalniuk ahhoz, hogy fenntartsák a családjukat. Ezek a fiatalok megszokták, hogy havonta megkapják azt az összeget, amiből Chişinăuban kényelmesen meg lehet élni, így eszük ágában sincs havi 100 euróért (ennyi egy kezdő fizetés) munkába állni.”

Kommunista ország?

Mindennek ellenére az országban továbbra is jelentős a kommunisták támogatottsága. Hogy pontosan mekkora, azt nem lehet tudni, mert a hivatalos statisztikai adatok megbízhatósága igencsak megkérdőjelezhető. Nemkülönben a három hete lezajlott parlamenti választásoké, melyek eredményei nyomán az utóbbi két évtized legkomolyabb utcai tüntetései zajlottak a fővárosban. Az ellenzéki pártok támogatói azt állítják, a kommunista párt 50%-os választási eredménye csalásnak köszönhető, s új választások kiírását követelik. A tiltakozások időközben komoly utcai harcokká fajultak, a tüntetők például elfoglalták a nemzeti parlament épületét, ahonnan akták százait dobálták ki és gyújtották meg az utcán. A rendőrség a kezdeti igyekezet után jobbnak látta nem beavatkozni, ami jelzi a helyzet komolyságát.

A nyomás hatására Vladimir Voronin leköszönő köztársasági elnök (természetesen a kommunista párt delegáltja) a szavazatok újraszámlálására szólított fel, ez azonban megerősítette az eredeti eredményeket. Az ellenzék bohózatnak nevezte az újraszámlálást, s állítja, hogy a választói listákon 400 ezer fiktív választó szerepelt. A voksolásokon részt vevő külföldi megfigyelők azonban nem jelentettek számottevő csalásokat, csupán kisebb hiányosságokról számoltak be. Korántsem valószínűtlen tehát, hogy a kommunisták tényleg elnyerték a szavazatok többségét, s ehhez még csalniuk sem kellett nagyon.

A 2001 óta hatalmon levő párt minden eszközzel rendelkezik ehhez. Szinte teljes a hatalmi és gazdasági monopóliuma az országban, s kezében van a média túlnyomó része is. Az embereknek pedig elegük van a politikai viszályokból, a szegénységből, a bűnözésből s a bizonytalanságból, amit a csaknem két évtizede tartó oroszbarát politika hozott magával, és egyre inkább Európa felé fordulnak. Ezt felismerték a kommunisták is, akik öt évvel ezelőtt egy váratlan pálfordulást tettek: Moszkva helyett az EU fele vették az irányt, s most az ország első számú deklarált célja az európai integráció. Az ellenzék persze fenntartásokkal szemléli ezt az elhatározást. Szerintük csupán populizmusról van szó a kommunista párt részéről, amely csak azt követően fordult Európa felé, hogy a moldávok elutasították az orosz–belarusz–moldáv unió létrehozását.

A Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaság

S hogy a helyzet lehetőleg egy kicsivel még bonyolultabb legyen, az országnak van egy húsz éve rendezetlen területi ügye is, az orosz segédlettel fenntartott szakadár Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaság, azaz Transznisztria formájában. A nemzetközileg el nem ismert államocska, amelynek