Miért vált hiánycikké az információ az atomválságban?

Amikor a fukusimai Daicsi atomerőmű egyik reaktorát robbanás rázta meg, az energiaszolgáltató cég, a Tokyo Electric Power (Tepco) illetékesei a következő dodonai közleményt adták ki: „A reaktornál erős hangot és fehér füstöt észleltek, az esetet vizsgáljuk.”

A japán sajtó, az egyre ingerültebb közvélemény és a külföldi atomszakértők a kormány és a Tepco illetékeseinek szemére vetik, hogy nem nyilatkoztak világosan és azonnal a krízisről. Az ellentmondó jelentésekre, a kétértelmű megfogalmazásokra és a legelemibb tények elismerésének folyamatos elutasítására utalva azt gyanítják, hogy a hatóságok visszatartják vagy elködösítik a megrongálódott erőmű veszélyeire vonatkozó alapvető információkat – írta helyszíni elemzésében a The New York Times.

Ahogy a földrengést követő cunami által sújtott erőmű állapota súlyosbodott, az információkban szűkölködő tájékoztatókat semmitmondó sajtóértekezletek követték. A háború utáni Japánnak soha sem volt nagyobb szüksége erős, magabiztos vezetésre – és sohasem  mutatkozott meg ennyire világosan, milyen gyenge és bizonytalan a kormányzás rendszere – írja az amerikai lap. Az egymást követő földrengések, a cunami és a nukleáris válság közepette az ország vezetőinek olyan képességeket kellene felmutatniuk, amelyekre nem készítették fel őket: mozgósítani a közvéleményt, megoldásokat rögtönözni és együttműködni a befolyásos bürokráciákkal. „Japán soha nem került ilyen komoly próbatétel elé, és ugyanakkor vezetési vákuum tapasztalható” – jelentette ki a NYT-nak Szaszaki Takesi, a Gakusuin egyetem politológusa.

A politikusok szinte teljesen a Tepco információira hagyatkoznak és azt ismétlik, sokszor meglehetősen hiteltelenül, amit a cég mond nekik. Kan Naoto miniszterelnök kedden újságírók jelenlétében fakadt ki, mert a tévében előbb látta a fukusimai erőműben történt két robbanásról szóló riportot, mint ahogy a Tepco tájékoztatta az eseményről. „Mi az ördög megy itt?” – kérdezte a Tepco és a kormány vezetőiből általa felállított, saját vezetése alatt működő bizottság alakuló ülésén.

A rossz hírekre való nyilvános utalás kerülése egyébként a japán kultúra részének számít, például a legutóbbi időkig az volt a gyakorlat, hogy a rákbetegekkel nem közölték a diagnózist, úgymond kíméletből. Amikor a néhai Hirohito császár bejelentette Japán II. világháborús fegyverletételét, úgy fogalmazott: kéri a japánokat, hogy „viseljék el az elviselhetetlent”. De politikai meggondolások is szerepet játszanak. Japán az egyedüli ország, amelyet atomtámadás ért, a radioaktív sugárzás így igen kényes témának számít, amelyet már csak azért is kerülnek az illetékesek, nehogy pánik alakuljon ki. A baloldali médiumok régóta bírálják az atomenergiát és annak híveit, az atomipar viszont éppen ezért az információ szigorú ellenőrzésére törekszik, hogy ne szivárogjon ki olyasmi, ami mozgósíthatja ellene a pacifistákat, a környezetvédőket. Ez a 22-es csapdája – utalt a híres regényre Kogo Juni japán atomtudós.
A politikusok és az üzleti vezetők közötti szoros kapcsolat tovább nehezíti a válság kezelését. A nagyhatalmú állami bürokraták nyugdíjba vonulásuk után olyan vállalatoknál húznak az addiginál nagyobb fizetést vezető posztokban, amelyeket korábban ők felügyeltek - erre külön japán szó létezik: amakudari. A szabályozó hatóság és az általa felügyelt szektor között talán éppen az atomiparban a legerősebb a kapcsolat, mivel a két fél szorosan együttműködött a nukleáris energia fejlesztésében, hogy csökkenthessék Japán függőségét a fosszilis energiaforrásoktól.

A II. világháború utáni Japán politikai vezetői az ország külpolitikájának legtöbb kérdését az amerikaiakra bízták, a belpolitikáját pedig a befolyásos bürokratákra. A legnagyobb vállalatok irányítása nagy mértékben személyes volt, vezetőiket csodálat övezte. Ám az elmúlt évtized során a hivatalnokok hatalmát nagy mértékben csökkentették, a korporációk hatalma és gőgje pedig a gazdaság visszaesése nyomán megcsorbult.

S eközben nem jött létre egy olyan új, erős politikai elit, amely a helyükre léphetett volna. Nem egészen négy év alatt négy miniszterelnök jött és ment, és a legtöbb politikai elemző már a földrengés és a cunami előtt leírta az ötödiket, Kan Naotót. Kan Japán Demokrata Pártja két évvel ezelőtt elsöpörte a politikai életet 50 éven át meghatározó Liberális Demokrata Párt (LDP) virtuális egypártrendszerét. Ám a folytonosság hiánya  és a gyakorlatlanság megbéklyózza Kan pártját. A kormányon belül az egyedüli régebben szolgáló csoport a bürokrácia, amely legalábbis bizalmatlan az új vezetés irányában, mivel „génjeiben van” az LDP-vel való kooperáció.

Sem Kannak, sem a főhivatalnokoknak nem volt szava Tokio városnegyedeinek váltakozó áramlekapcsolásában, ezt a Tepcóra hagyták, amely előzetes figyelmeztetés nélkül járt el. Ez csak növelte az emberek nyugtalanságát és rávilágított arra, mennyire hiányzik egy olyan, megbízható vezető, aki képes megosztani az információt a közvéleménnyel a katasztrófa méreteiről és a vele járó potenciális fenyegetésekről.

Az, hogy nincs egy olyan hang, amely felrázná az országot, a NYT elemzése szerint annak a rivalizálásnak is köszönhető, amely a bürokraták és a politikusok között, illetve a befolyásuk fölött féltékenyen őrködő minisztériumok között alakult ki.

„A jelenlegi tokiói kormányból szemmel láthatóan hiányzik a vezetéshez szükséges tekintély” – mondta a lapnak Ronald Morse, aki korábban több amerikai és két japán minisztériumban is vezető posztokat töltött be. „Az, hogy ez mennyire nagy gond, éppen az  ilyen időkben válik nyilvánvalóvá” – fűzte hozzá.