Konkrét célokból kell összeállítani egy nemzetstratégiát

Budapest. Markó Béla esszéje (Egy magyar–magyar egyetértés esélyeiről) a Heti Válaszban és az Élet és Irodalomban is megjelent, sőt a Máért általi megvitatásra is javasolták. A két lap egyidejűleg (tegnap) közölte Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd reagálását a Markó esszéjére.

Kincses megállapítja: Markó Béla álláspontja szerint a „határon túli magyar közösségek felelős vezetői (...) lépésről lépésre kialakították azt a konszenzust, amelyre ráépülhetne a jövő: politikai egység, partneri viszony a többség képviselőivel, minél szélesebb önkormányzatiság, növekvő gazdasági erő, bővülő anyanyelvű művelődési és oktatási intézményrendszer, részvétel a közös döntések meghozatalában, és önálló döntési jog a csakis minket érintő kérdésekben. Egyszóval: kulturális és közigazgatási autonómia.” Ez a retorika arra emlékeztet, hogy évtizedeken keresztül mennyit szajkózták a szocialista láger megbonthatatlan egységét. Megalakulása, 1989 decembere óta az RMDSZ hasonló egységét hirdetik, amely Markó szerint ma is létezik, noha azt az anyaországi pártok kezdik megbontani. A romániai magyarok jól tudják, az egység a Neptun-üggyel bomlott meg, még 1993-ban. Mivel régen történt, röviden felidézem, miről is volt szó. Három prominens RMDSZ-politikus – Frunda György jelenlegi SZKT-elnök, Borbély László jelenlegi alelnök és Tokay György volt kisebbségügyi miniszter – a fekete-tengeri Neptun-fürdőn szövetségi felhatalmazás nélkül az akkori román hatalom etnodiszkriminatív politikáját legitimáló titkos tárgyalásokat folytatott, amelyekről a romániai magyar képviselet csak az amerikai sajtóból értesült. Ez a partizánakció óriási felháborodást váltott ki az akkor még valódi döntési pozícióban levő RMDSZ-miniparlamentben, és Tőkés László javaslatára a szövetség elmarasztalta a három titkos tárgyalót. Azóta folyt a neptunosok és antineptunosok iszapbirkózása, amely a 2003 februári szatmárnémeti RMDSZ-kongresszuson az előbbiek kiütéses győzelmével, Tőkés eltávolításával, a monolitikus egység megteremtésével ért véget. Ebben az összefüggésben mennyire tekinthető hitelesnek az egységféltő aggodalom?

A partneri viszony, a dialógus szükségességét elvi szinten senki sem vitatja. Az ördög itt is a részletekben bújik meg. Úgy könnyű a jó viszonyt fenntartani, hogy csak azokat a követeléseket fogalmazzuk meg és képviseljük, amelyek nem sértik a többségi nemzet érzékenységét. Ebből a szempontból igen tanulságos az autonómia vita. Amikor e témát az agyagfalvi népgyűlés kapcsán 1991-ben a székelyföldi csoport felvetette, az RMDSZ vezetése szinte kiátkozta őket. Ezután az autonómia bekerült a szövetség programjába, és a parlamenti képviselet elkötelezettségét 1992-ben a kolozsvári Szent Mihály-templomban esküvel erősítette meg. Az igazsághoz hozzátartozik: a szövetség vezetése az autonómia iránti igényünket sohasem kommunikálta a román vezetés és társadalom felé, hanem meghagyta a magyarság szavazatainak megszerzését célzó választási kampánytémának. Ez a kétarcúság vezetett oda, hogy a székelyföldi autonómiastatútum közzététele szinte sokkolta a román társadalmat.

A tavalyi alkotmánymódosítás beemelte az alaptörvénybe az anyanyelv használatára vonatkozó, az utóbbi években megszületett törvények lényeges elemeit. De mindez csak a közelmúlthoz képest jelent előrelépést. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az anyanyelv használatára vonatkozó alkotmányos kiegészítések meghozatala Európa tanácsi elvárás, a Regionális és kisebbségi nyelvek európai chartájának előírása. Összehasonlítva ezeket a „friss” rendelkezéseket az 1945. február 7-i nemzetiségi statútumtörvénnyel, kiderül, hogy most rosszabb a helyzet, mint 59 évvel ezelőtt.

Az állami magyar egyetemet nem sikerült visszaállítani, van helyette a magyar kormány által, a magyar adófizetők pénzéből létrehozott és fenntartott Sapientia Egyetemünk. Köztudomásúan, az RMDSZ csúcsvezetése kezdetben nem ismerte fel a Sapientia jelentőségét. Gáncsoskodásairól az EMT-Sapientia alapító rektora, néhai dr. Tonk Sándor professzor végrendeletében vallott. A fentiek ismeretében elmondhatom: az önálló anyanyelvi oktatás megteremtéséért még nagyon sok a tennivaló, s e kérdésben nincs vita a magyarországi pártok között sem. Ismerjük: az Orbán-kormány egyetemalapítását a Medgyessy-kormány továbbfejlesztette. Értelmes célokért tehát meg lehet teremteni a magyar–magyar összefogást. Ez olyan cél, amelyet ismerünk, és reményeink szerint előbb-utóbb elérjük.

Azt hiszem, hasonló konkrét célokat kell megfogalmaznunk, ezekből kell összeállítani egy nemzetstratégiát, elvont célok, óhajok megfogalmazása viszont jól illik egy esszébe. A jelenlegi magyarországi és romániai politikai viszonyok ismeretében nehezen hihető a Markó által megálmodott magyar–magyar egyetértés megvalósítása. A 11 éve fennálló romániai megosztottságot nem létezőnek tekinteni és azt állítani, hogy az friss anyaországi exporttermék, diagnózisnak mindenképpen elhibázott. Azt nem tudom eldönteni, hogy téves helyzetértékelésről van-e szó, vagy önvédelemről. Választási fiaskó esetén meglenne a bűnbak: az anyaországi pártpolitika és így a kétes legitimitású szövetségi elnök továbbra is megőrizné tisztségét. A szövetségi elnök legitimitása azért vitatható, mivel az utolsó előtti kongresszus elhatározta, hogy a következő kongresszust csak egy általános, közvetlen és titkos választással kialakított Szövetségi Képviselők Tanácsa hívhatja öszsze. Ezt a választást nem tartották meg, így a szatmárnémeti kongresszus összehívása alapszabályellenesen történt, ennek következtében határozatainak érvényessége jogilag megkérdőjelezhető.