Ilyen volt 2017

Dudás Tamás

a pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetem docense

A szlovák gazdaság idei teljesítményére nem lehet különösebb panaszunk. Azok a mutatók, amelyeknek növekedniük kell, növekedtek, amelyeknek csökkenniük kell, csökkentek. Az év hazai legfontosabb történése a munkaerőpiac helyzetének alakulása: a rekordokat döntögető alacsony munkanélküliségnek köszönhetően lassan kezd elfogyni a gazdaságban bevethető munkaerő. A még rendelkezésre álló munkanélküliek nagy része alulképzett és kevéssé mobilis. A nagy külföldi vállalatok külföldi vendégmunkások behozatalával próbálják orvosolni munkaerő-problémáikat, de ez a megoldás a szociális feszültségek növekedéséhez is vezet. Az elkövetkező évek egyik legfontosabb feladata ezért a tartósan munkanélküliek mozgósítása, mert elgondolkodtató, hogy könnyebb Nyugat-Szlovákiába munkaerőt behozni Szerbiából, mint Rimaszombatból.

Nemzetközi szinten a 2017-es év a kriptovalutákról szólt. Olyan neveket tanultunk meg, mint a Bitcoin, Litecoin, Ethereum vagy ZCash. A Bitcoin szárnyalása egyre több befektetőt vonz, és ma már a New York-i tőzsdén is lehet a Bitcoin árfolyamának alakulására spekulálni. Gazdasági és befektetői körökben nagy viták folynak a kriptovalutákról. Egyesek szerint a Bitcoin az évszázad átverése, mások a pénzügyi piacok jövőjét látják benne. Mindenesetre tény, hogy a Bitcoin mára egyfajta virtuális arany szerepét kezdi betölteni – fizetőeszköznek nem annyira alkalmas, de befektetésként képes nagy nyereséget termelni. A többi egyelőre a jövő zenéje. 

A világgazdaság legnagyobb kockázata 2017-ben kétségkívül Donald Trump volt. Szabadkereskedelem-ellenes kirohanásai, a nemzetközi klímaegyezmény felrúgása és meggondolatlan világpolitikai lépései mind-mind bizonytalanságot növelő tényezők. A mai bonyolult politikai és gazdasági konfliktusokban egy józan és nemzetközi együttműködésre hajlamos USA-ra van szükség, de sajnos ezek közül egyik sem tartozik Donald Trump fő jellemzői közé.

Lukács Zsolt

képzőművész, illusztrátor

2017. január 20-án beiktatták az Amerikai Egyesült Államok 45. elnökét. Donald Trump megrendítő választási győzelmét egy kisebb, adatelemezéssel foglalkozó cég vállalta magára, név szerint a Cambridge Analytica. A cég brit gyökerekkel rendelkezik, korábbi híres teljesítményük a brexit sikerre vitele volt. Egyetlen kis cég két nagyhatalom választási rendszerébe csapott bele ugyanazzal a bunkósbottal. A bunkósbot működési elve az adatmodellezés, a pszichográfia, valamint a pszichometria. Az alapanyag pedig a big data. Erős anyagról van szó. Hiába tiltakozott később az érintett országok lakosságának jelentős része a választási eredmények ellen, nem sokra mentek. A big data embert győz.

2017 megmutatta, hogy az adatelemezés a lelkes amatőrök kezében is képes pusztítani. Hallatlan népszerűségre tett szert a laposföld-elmélet. Ki tudja, pontosan hogyan kezdődött? Talán valahol, egy távoli kisközségben egy alacsony költségvetésű, de annál eltökéltebb kutatócsoport otthoni körülmények között méréseket végzett, és arra az eredményre jutott, hogy a Föld nem gömbölyű, hanem lapos. Vagy egy geográfiát gyűlölő tinédzser csínytevése volt? A laposföld-konteó mindenesetre felkerült az internetre, és elkezdte diadalmenetét. Az internetfelhasználók szokásait elemző algoritmusoknak köszönhetően rohamos terjedésnek indult az eszme az arra fogékony fogyasztók körében. 

Csíkszentmihályi Mihály világhírű pszichológus A fejlődés útjai című könyvében írja, hogy téves az a meggyőződés, hogy gondolataink és tetteink urai vagyunk. „Az általunk létrehozott információ önálló életet él, létezése olykor szimbiotikusan, máskor parazitaszerűen kapcsolódik hozzánk.” 

Parazitaszerű kapcsolódás tanúi vagyunk. A laposföldelmélet beépülése a közgondolkodásba nem egyéb, mint az internetes oldalak buta algoritmusainak lázadása a földrajztudományok és a józan ész ellen.

Volt egy nagy filmélmény is az idén, bemutatták David Lynch és Mark Frost Twin Peaks – The Return című filmsorozatát, ami egy agyzsibbasztó remekmű, a televíziózás és a filmművészet egyik csúcsa általában. Egy 18 órás instant kreatív őrület, az alkotói szabadság és a mesterségbeli tökély kiegyensúlyozott ötvözete. Belehatolunk egy atomrobbanásba. Cooper ügynök szobanövényként tér vissza a képernyőre. Monica Belucci önmagát alakítja, és azt mondja: „Olyanok vagyunk, mint az álmodók, akik a saját álmukat élik. A kérdés csak az, ki az álmodó.” Laura Palmer velőtrázó sikolya a zárójelenetben pedig betetőz úgy általában véve mindent, amit az emberi elme felfogni képes. 2017 legfontosabb társadalmi-kulturális eseménye számomra a Twin Peaks volt, ahhoz képest minden más eltörpül és jelentéktelen.

Techet Péter

külpolitikai elemző

Orbán Viktor a 2017-es esztendőt januárban a „lázadás éveként” hirdette meg. Abban bízott, hogy az idei választásokon Európa országaiban az EU- és bevándorlásellenes erők fognak diadalmaskodni. Igaza lett? Hágában és Párizsban semmiképp sem jött be a jóslata, igaz, arra eleve kevés esély volt, hogy akár Geert Wilders, akár Marine Le Pen országaikban egyedül többséget szerezzenek. Szeptemberben a német politikát azonban már valamennyire megérintette az orbáni „lázadás”. A Fidesszel hivatalosan szövetséges Angela Merkel győzni tudott, de a fő nyertes a Fideszhez eszmeileg legközelebb álló Alternatíva Németországnak (AfD) párt lett. Az AfD berobbanása annyira megkavarta a berlini kártyákat, hogy egyik hagyományos blokk – a keresztény–liberális vagy a szocdem–zöld – sem szerzett többséget. Egy öthetes kudarcos koalíciós tárgyalási sorozat után vélhetően marad az a nagykoalíció, amelynek pártjai az elmúlt négy évben tizenöt százalékot vesztettek együttesen. Orbán számára a legjobb hírek persze a térségből jöttek. Bécsben egy tisztán jobboldali kormány alakult. Prágában szintén előretört az EU- és bevándorlásellenesség. Orbán az EU-ban nyert bár szövetségeseket, de illiberális államával még mindig egyedül áll. Se Kurz Bécsben, se Babiš Prágában nem akar ilyen fordulatot.

Gazda Albert

a Magyar Nemzet publicistája

A sorozatban harmadik, összességében negyedik választási győzelmére készülő Orbán Viktornak az idei volt az egyik legsikeresebb politikusi éve. Pályafutása csúcsán jár ez a különös-különleges magyar politikus. Látszólag nem történt Magyarországon az épp véget érő esztendőben semmi – mégis majdnem minden megtörtént. A Fidesz és a kormány első embere, illetve az első ember agytrösztje által kreált-felépített világ legyőzte a valóságot. Távolodtunkban mind messzebbre kerülünk tőle, levelet sem nagyon ír nekünk, lassanként tényleg az lesz a kérdés, hogy felvehetjük-e valaha a visszatérés fonalát.

Háború zajlik ellenünk, Magyarország egyszerre sziget és ostromlott erőd. A magyarok mindössze egyvalakinek hihetnek és egyvalakiben bízhatnak – ergo nem hihetnek senki másnak és senki másban. Óvakodjunk az idegenektől, a másként gondolkodóktól! Aljasak és veszélyesek!

Az Orbán Viktor-i konstrukcióban azonban semmi sem az, aminek látszik – mivel tartalma egyáltalán nincs. Csak funkciója és feladata van: minden az újabb diadalnak rendeltetik alá. Elvi-erkölcsi alapok hiányában az eszközhasználat határozza meg a cselekvést. A cél egyfelől szentesít. Másfelől a cél a küzdés maga – bár Madách Imre nem egészen így érthette.

E politika fontos eleme, hogy nincs benne helye kételyeknek és kíméletnek. Nem csupán az ősi ellenfelek, a régi barátok és üzletfelek is hosszan tudnának mesélni erről. A kétkezi krónikások nemkülönben. Hogy miként érhetne mégis véget a történet? Kompetens, merész, szervezett, lendületes ellenzék híján? Esély azért van. Az effajta fejnehéz, egyember-központú rendszerek általában felszámolják magukat. Átbucskáznak a csúcson. Előbb-utóbb önnön paródiájukká válnak. A jelek már láthatók. Ha hiszik, ha nem: a jövő elkezdődött, és közeleg. Kár, hogy nem előbb, hanem csak utóbb fog ideérni.

Marek Vagovič

az aktuality.sk oknyomozó riportere

A belpolitikai folyamatok további alakulása szempontjából idén három dolog volt kulcsfontosságú: a koalíciós válság, Andrej Kiska adóügye és a megyei választások.

A nyár végén egy ideig úgy tűnt, hogy Andrej Danko – Peter Plav­čan miniszter miatt – hajlan­dó megbuktatni a harmadik Fico-kormányt. Kockázatos sakkjátszmába kezdett, ám néhány hét után mattot kapott Ficotól. Danko túlbecsülte saját erejét a tapasztalt harcossal szemben, semmi jelentőset nem szerzett, s végül szégyenteljesen visszahúzódott. A koalíciós „válság” megerősítette, hogy a pénz, a tisztségek és a hatalom erős kötelék, amely valószínűleg egyben tartja a kormányt egészen a 2020-as parlamenti választásokig.

Amíg Dankóval játszva elbánt Fico, Kiska elnökkel már nehezebb dolga lesz. Az államfő ugyanis nehézsúly, ráadásul egyre gyakrabban emel hangot a kormány, a korrupció és a politikában jelenlévő maffiamódszerek ellen. Valószínűleg ez volt a fő oka annak, hogy kiszivárogtak az információk Kiska adóügyeiről, amelyek komolyan megkezdték az államfő hitelességét. Kiska azonban nagymértékben maga tehet erről: későn és nem meggyőzően reagált. Az eredmény: az elnök ma már nem az a megkérdőjelezhetetlen erkölcsi tekintély, mint megbízatása elején. Ennek ellenére abban kell reménykedni, hogy az államfő és a kormányfő konfliktusa nem ölt olyan gigászi méreteket, mint a Mečiar–Kováč-háború.

A megyei választásokat nem kell túlértékelni, mert a részvétel mindig sokkal alacsonyabb, mint a parlamenti választásokkor. Ennek ellenére azt jelzik, hogy a Smer-dominancia időszaka lassan a végéhez közeledik. Robert Fico pártja lassan esni fog, ami a felhevült ellenzék alá adja a lovat. Főleg Igor Matovič éledt fel láthatóan, több hónapos „kiesés” után újra osztogatja a csapásokat minden irányba. A következő két évben rendkívül piszkos kampányra kell felkészülnünk – mindkét részről. A közvetlen konfrontáció a politika sója, csak nem kellene meghaladnia egy elviselhető szintet. A nyílt háborúból ugyanis a szélsőségesek profitálnak – s egyben megöli az arról szóló vitát, hogyan kellene Szlovákiát ismét a lábára állítani.