Donald J. Trump elnöksége elé

Donald J. Trump elnökségéért egy éve, sőt akár néhány hónapja egy fabatkát sem adtak volna a szakértők – de kiderült, hogy ők kisebbségben voltak körülbelül 60 millió amerikai választó akaratával szemben. Igaz, ezeknek a támogatóknak jó része sem tudta, hogy mit akar a jelöltjük csinálni, és főleg azt, hogyan kíván olyan ígéreteket megvalósítani, amelyekről egy nem is nagyon elmélyült elemzés könnyedén kimutathatta, hogy vagy alkotmányjogilag, vagy gazdaságilag, vagy politikailag megvalósíthatatlanok. Az emberek jó részének azonban ezek a kérdések másodlagosak voltak. Ők üzenni kívántak mind a demokrata, mind a republikánus elitnek, hogy torkig vannak a „washingtoni” politikai huzavonával, valamint a parttalan pártcsatározásokkal, miközben az ő életüket olyan kérdések sora határozza meg, amelyekről kevés szó esik a fővárosi buborékban.  Könnyen ígért Trump jelöltként könnyen ígért sok mindent sok mindenkinek; némileg az Amerika hőskorában a nyugati végeket járó csodadoktorokra emlékeztetett, akik minden nyavalyát gyógyító kotyvalékokat kínáltak meglehetős sikerrel. Mire kiderült, hogy – jó esetben – egyszerűen whisky található a nagy hókuszpókusszal eladott üvegben, addig a szélhámos már messze járt. A párhuzam itt véget is ér; eddig, legalábbis, egyetlen elnök sem szökött meg a Fehér Házból mielőtt számon kérhették volna rajta az ígéreteket, noha azok maradéktalan beváltása inkább kivételnek, semmint szabálynak számít az Egyesült Államok eddigi történelmében.  Donald J. Trump eddigi megnyilatkozásai fényében inkább abban reménykedhetünk, hogy nem gondolta teljesen komolyan azokat a kijelentéseit, amelyeket a jövendő amerikai bel-, kül- és biztonságpolitikáról tett. A közhelyeknél tartva az is aranyszabály, hogy az Ovális Irodából nézve a dolgoknak más fénytörése van, mint a kampányutak perspektívájából. A legalapvetőbb különbség az, hogy ott már nem lehet felelőtlenül beszélni, mert gyakorlatilag minden egyes szónak súlya van. Tőzsdei pániktól kezdve súlyos diplomáciai vitákig sok és nehezen kijavítható bonyodalmat okozhat egy óvatlan elszólás vagy nyilatkozat.  Sokan azt várták, hogy Donald J. Trump mint megválasztott elnök jobban megválogatja a szavait, mint az elnökjelölt Donald J. Trump, de ezeknek az embereknek csalódást okozott a friss elnök. Továbbra is önmagát adta, ami sok esetben jó, de Donald J. Trump esetében nem feltétlenül szerencsés ez a fajta következetesség. Ám ahogy pár évtizede az amerikai kvízműsorokban a fő díj  a „64 000 dolláros” kérdés volt, az igazi kérdés (és az inflációarányos „64 000 dollár”) az, hogy mit fog tenni az új elnök. Amit tudunk A belpolitikai csodakenőcsnek három legfontosabb eleme a bevándorlás szabályozása, a gazdaság felpörgetése és a munkahelyteremtés (ahogy Trump maga mondta, Isten után ő fogja a legtöbb munkahelyet teremteni), továbbá az Obamacare néven elhíresült egészségügyi reform eltörlése és felváltása egy másik rendszerrel. Az első esetben valószínűsíthető a bevándorlás feltételeinek szigorítása, az amerikai–mexikói határ megerősítése (mind technikailag, mind személyileg), de ahhoz, hogy a fal építését a mexikóiak fogják finanszírozni, már jókora adag képzelőerő kell. A gazdaság élénkítésének főbb komponensei közé tartoznak az infrastrukturális beruházások; ez talán a legjózanabb pont a programban, ugyanis az Egyesült Államok utolsó nagyszabású hasonló programjára bő fél évszázaddal ezelőtt került sor, Dwight D. Eisenhower elnöksége alatt.  Az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodás (NAFTA) felmondása vagy újratárgyalása már ellentmondásosabb kérdés: a felmondás közép- és hosszú távon kontraproduktív lehet, azzal a potenciális úgynevezett nem szándékolt következménnyel, hogy a mexikói gazdaság gyengítése akár beláthatatlan társadalmi és politikai, s az Egyesült Államok számára kellemetlen biztonságpolitikai következményekkel is járhat. A csendes-óceáni szabadkereskedelmi szerződés jegelése pedig Kínának lehet előnyös, ugyanis egy Egyesült Államok vezette kereskedelmi blokk helyett egy Kína égisze alatt létrejövő hasonló, bár nem olyan mélyen integrált közösség jöhet létre. Ennek ugyancsak megvannak a maga stratégiai vonzatai.  A következő elem a munkahelyvédelem, főleg büntetővámok segítségével (Kínával, külföldre települt amerikai vállalatokkal és másokkal szemben). Ez az intézkedés rövid távon növelheti a foglalkoztatást, de nem olyan területeken, amelyeken hosszú távon az amerikai munkaerő versenyképtelen elsősorban a feltörekvő országokkal szemben. Egy protekcionista kereskedelempolitika ellenlépésekre számíthat, és egy kereskedelmi háború beláthatatlan következményekkel járhat. Az Obamacare még a névadó lelépő elnök saját bevallása szerint sem tökéletes (egyebek mellett a biztosítási díjak felverése miatt), de a republikánusok eddig hat év alatt nem tudtak semmilyen alternatívát kínálni; nagy kérdés, hogy ezt hat hét vagy hat hónap alatt korrigálni tudják-e. A válasz inkább nem mint igen.  Mindennek tetejébe Donald Trump megígérte, hogy az utóbbi időben nem látott egységet teremt az Egyesült Államokban. Ez azonban sziszifuszi munkának tűnik, látva a társadalomban meglévő mély ellentéteket, legyen szó akár a pártok közötti, a földrajzi, illetve a társadalmi csoportok közötti, valamint az értékválasztások közötti, sőt faji megoszlásról, amivel az elődei sem tudtak megbirkózni. Trump elnökségének kezdetéből kiindulva szinte borítékolható, hogy a választóvonalak 2020-ban még mélyebbek lesznek, mint 2016-ban, amikor azok még mélyebbek voltak, mint 2008-ban, és így tovább. Külpolitikai kilátások Az amerikai bel- és gazdaságpolitikai fejlemények az Egyesült Államok globális súlyából és szerepéből eredően természetesen hatással vannak az egész világra, de ezek a hatások elsősorban közvetettek. A várható kül- és biztonságpolitikai lépések viszont közvetlenül befolyásolják százmilliók, sőt több milliárd ember sorsát. Donald J. Trump gyakran ilyen kérdésekben is ellentmondó megnyilvánulásai ezen a téren sem adnak szilárd fogódzót, de azt az általános megjegyzést talán meg lehet kockáztatni, hogy Barack Obama óvatos és kockázatkerülő politikájával ellentétben egy unortodoxabb irányvonalra lehet számítani – ami kedvezően, de ugyanilyen eséllyel kedvezőtlenül is befolyásolhatja a nemzetközi életet.  Ebben az összefüggésben is három területet érdemes kiemelni. Az amerikai–kínai viszony meghatározónak tűnik a 21. században. A megválasztott elnök két „fenyegetést” intézett Pekinghez. Egyrészt kijelentette, hogy szerinte az ún. egy Kína elve, azaz, a Kínai Népköztársaság elismerése mint a kínai nép egyedüli legitim képviselője, nem kőbe vésett. A kínaiak eddig meglehetősen visszafogottan reagáltak erre a véleményre, de akár csak a kínai belpolitikai dinamikából kiindulva (a Kínai Kommunista Párt vezetésének várható átalakítása) Peking nem engedhet egy jottányit sem ebben a kérdésben, ezért elképzelhető egy verbális összecsapás a két fél között. Vörös posztó Kínának A Kínával szembeni potenciálisan új keményvonalas politika jegyében a kijelölt külügyminiszter, Rex Tillerson a szenátusi meghallgatásán illegitimnek nevezte Pekingnek a dél-kínai tengeren végrehajtott területfoglalásait (a Krím oroszok általi bekebelezésével együtt), míg az új kereskedelempolitikai tanácsadók közül Peter Navarro nem csupán Kína – szerinte – unfair gaz­daságpolitikájának következetes bírálója, de úgy véli, hogy Kína hegemóniára tör a Csendes-óceán térségében, amit az Egyesült Államoknak meg kell akadályozni.  A kínai áruk elleni büntetővámok bevezetése Donald J. Trump egyik állandóan visszatérő témája volt a kampány során, ám egy amerikai–kínai kereskedelmi háború valószínű végkimenetele egy „lose-lose” helyzet lenne, amit a világgazdaság is megsínylene. Újragondolná a szankciókat A másik meghatározó nagypolitikai viszonyrendszer az Egyesült Államok és Oroszország közötti. Noha Oroszország sok tekintetben nem ugyanabba a „ligába” tartozik, mint az Egyesült Államok, egyes kérdésekben az orosz vezetés ellensúlyozni tudja az aszimmetrikus erőviszonyokat (így, például, a cyber-hadviselésben). Donald J. Trump az előző adminisztrációhoz képest kevésbé ideologikusan közelítene a kétoldalú kapcsolatokhoz, és a jelek szerint nem áll tőle messze az „árukapcsolás”, aminek az egyik nagymestere egyébként az a Henry A. Kissinger, aki most tanácsokkal látja el az új elnököt.  Ennek jegyében Trump elnökként hajlandó lenne a nukleáris fegyverek terén elért megállapodás (azaz, azok számának csökkentése) fejében újragondolni a Moszkva ellen bevezetett szankciós politikát, és legalábbis hallgatólagosan elfogadni a Krím Oroszországhoz való csatolását. Más területeken is számít Vlagyimir Putyinra, mindenekelőtt a terrorizmus elleni küzdelemben, ami a biztonságpolitikájának egyik középponti eleme lesz.  Idejétmúlt NATO A harmadik, bennünket közvetlenül is érintő kérdés, Donald Trump várható politikája Európa vonatkozásában. Az Egyesült Államokat Európához hivatalosan kötő egyetlen szervezet, a NATO bírálata prominens helyet kapott az új elnök megnyilatkozásaiban. A szervezetet idejétmúltnak tartja, valamint olyannak, amelyben a szövetségesek „élősködnek” Amerikán, és nem tesznek különösebb erőfeszítéseket sem a költségek megosztásában, sem a biztonságpolitikai kihívások kezelésében – például, a Közel-Keleten vagy Észak-Afrikában.  A pénzbeli tehermegosztást illető megjegyzések erősen könyvelői szemléletet tükröznek; az Egyesült Államok nem humanitárius vagy filantróp alapon hajlandó a szövetség költségeinek nagyjából kétharmadát állni, hanem nagyon is jól felfogott stratégiai érdekekből. (Ugyanez vonatkozik a Japánban és Dél-Koreában állomásoztatott amerikai egységek költségeire is.) Donald Trump a jelek szerint nem híve egy föderális Európának sem (egy erős és egységes Európa nem minden szempontból kívánatos Amerikának), és úgy tűnik, hogy inkább a nemzetek Európáját preferálná. Természetesen, közvetlenül és hivatalosan nem befolyásolhatja az Európán belüli vitát a földrész jövőjéről, de megvannak az eszközei, hogy informálisan és közvetett módon a maga érdekei szerint próbálja irányítani az itteni folyamatokat. Magyarics Tamása szerző az ELTE oktatója