Demokratikus Törökországra van szükség

Bauer Edit korábbi sokéves Európa parlamenti képviselőként (és Bauer Győző professzor, a második Dzurinda-kormány törökországi nagykövetének feleségeként is) személyes tapasztalatai alapján jól ismeri Törökországot. A sikertelen államcsínyt követő negyedik napon Somorján beszélgettünk.

Egy katonai puccs leverése, legalábbis a demokrácia szemszögéből nézve, mindenütt jó hír. De az autokrata államelnök tízezreket sújtó megtorló hadjárata láttán is megnyugtató ez az információ?

Törökország meglehetősen sajátos ország, ahol az utóbbi fél században nem először tört ki katonai puccs. És a jelenlegi körülmények hátterét figyelve a helyzet sokkal árnyaltabb annál, mint hogy a jó válasz pusztán igen vagy nem legyen. A puccs leverése nyilván pozitív hír az Egyesült Államoknak, elvégre Törökországé a második legerősebb NATO-hadsereg, a migránsválság kapcsán kötött egyezség révén az Európai Unió is üdvözli a katonai zendülés elfojtását; viszont akiket Erdogan elnök most tömegesen belső ellenségként kezel, ők joggal aggódnak további sorsukért. Hogy az új helyzet milyen következményekkel járhat a demokratikus intézmények működésére, az egyelőre nem tisztázott, bár már önmagában is aggályos, ha olyanok ezreit is letartóztatták vagy menesztették állásukból, akiknek feltehetően semmi közük a puccshoz. Az pedig kimondottan baljóslatú jel, hogy Recep Erdogan kilátásba helyezte a 2004-ben eltörölt halálbüntetés visszaállítását, hiszen ilyen esetben az Európai Unió megszünteti az ország csatlakozási eljárását, és az Európa Tanácsból szintén kizárják Törökországot, amely így egészen más útra fog lépni. A halálbüntetés körüli huzavona az államcsínyt követő homályos helyzet komoly lakmuszpapírja.

Recep Erdogan 2003 óta van hatalmon, először miniszterelnökként, majd államfőként. Eleinte reformpárti és a Nyugat szellemiségéhez közelítő politikus volt. Hibázott az EU, hogy ebben a kedvező időközben is inkább tartózkodó maradt a belépési kérelmét még 1960-ban benyújtott Törökországgal szemben, mintsem támogatóan segítőkész?

Látni kell, hogy ott az utóbbi öt és fél évtizedben több katonai államcsíny is lezajlott, azok nyomán pedig hosszabb-rövidebb ideig szüneteltek a csatlakozási tárgyalások. De az is tény, hogy 2003 után Törökország látványos reformokra szánta el magát: európai szellemben módosították az alkotmányt, jelentősen megváltozott a társadalmi infrastruktúra, Recep Erdogan kissé megnyirbálta a túlzottan privilegizált hadsereg hatalmát. Az ország akkoriban nagyon jó úton indult el. Ez ugyan némi belső feszültségeket is gerjesztett, viszont a 2008-as pénzügyi világválság előtt itt a gazdasági fejlődés elérte a hét-nyolc százalékot. Ezzel egy időben tapasztalni lehetett, hogy fokozatosan növekvő szerepet kap a vallásosság, noha a török hadsereg és a bíróságok inkább a kemalista és szekuláris, tehát a felszabadító és világi állameszme letéteményesei maradtak. Ezért az erdogani korszak eddigi éveit sem összefüggő időszakként, hanem annak különböző szakaszaiban kell vizsgálni. Eközben maga az államfő és uralkodói stílusa is sokat változott, főként az autokrácia irányába.

Közrejátszott a csatlakozási tárgyalások gyakori akadozásában Recep Erdogan és az 1999 óta önkéntes amerikai száműzetésben élő muszlim hitszónok, Fethullah Gülen ellenségeskedése, majd a végsőkig kiéleződött viszálya?

Brüsszel sosem erre az elmérgesedett viszonyra volt érzékeny, hanem elsősorban a törökországi kurdok helyzetére, akiknek kisebbségi jogait a nemzetközi egyezmények minimumainak szintjén sem tartotta tiszteletben az állam. Ellenkezőleg, kimondottan rosszakarat nyilvánult meg a kurdokkal szemben. Amikor például az EU kikényszerítette, hogy legyenek iskolák, ahol a gyerekek kurdul is tanulhatnak, azokat hamarosan bezárták, mert az ajtók belmagassága alacsonyabb volt a szabványnál. Helyi kurd vezetőket bebörtönöztek azért, mert kurdul is boldog új esztendőt kívántak, vagy képviselőket is lecsuktak, mert megszólaltak kurdul a parlamentben. Brüsszel az emberi jogok más területeinek és a sajtószabadság megcsonkítását is kifogásolta.

A katonák, rendőrök, ügyészek, bírák, pedagógusok és más közalkalmazottak tízezreinek letartóztatása ellenére az AKP, tehát Erdogan iszlám-konzervatív pártja szerint július 16-ára virradóra Törökországban a demokrácia győzött. Így igaz?

Erre sincs fekete vagy fehér válasz. Barack Obamától kezdve valamennyi európai vezetőig mindenki üdvözölte a puccs leverését. És Törökországban, nyilván sokféle indokkal, a civil lakosság többsége szintén kiállt Erdogan mellett, ennek következtében az ellenzéki pártok is helyeselték az államcsíny elfojtását. Ebben persze az is közrejátszott, hogy a katonák nem akartak a civilekre lőni, mert az könnyen polgárháborúba torkollott volna, ami már nem egyezett az eredeti szándékkal.

Sokéves helyzetismeretének, illetve hivatalos képviselői tapasztalatainak fényében az emberek valóban Erdogan személyét és rendszerét támogatva, a fellépő katonai hatalom ellen, vagy a demokráciáért özönlötték el főként Isztambul és Ankara utcáit?

Meggyőződésem szerint is-is, bár a demokráciáért talán csak harmadsorban. A török nép a mai napig sem annyira szekuláris, ahogy azt annak idején, még 1919-ben Kemal Atatürk elképzelte. Recep Erdogan miniszterelnökként hozott intézkedései gyakorlatilag lazítottak az emberek gondolkodásán, de az általunk elvárt működőképes demokrácia nyilván más, mint ahogy a törökök érzik. Egyetértek például azzal a diplomáciai körökben hallott megállapítással, hogy háromféle Törökország létezik. Van az európai „törökvilág”, amely lényegében semmiben sem különbözik Nyugat-Európától, és ahol a lakosságnak a miénkkel egyező elképzelése van a demokráciáról. Van az országnak egy olyan része, például Közép-Antalya, amelynek nívója az 1950–60-as évek elejének csehszlovákiai viszonyaira emlékeztet; illetve Kelet-Törökország, amely számtalan tekintetben még a 19. század! Persze, az is igaz, hogy Törökországban pártok működnek, és már régen általános választásokat tartanak. Így a demokráciáról ott sokféle elképzelés él.

De a demokrácia fogalma valószínűleg még így sem jelenti azt, hogy legyen az illető hitszónok vagy államfő, egyaránt megillet(het)i őt a bírálat.

Mostanság valóban nem. Aki a rezsimet vagy az államfőt kritizálja, simán börtönbe kerülhet. Bár az előző alkotmány egyik cikkelye szerint is főbenjáró bűnnek számított, ha valaki a törökséget „támadta”. Az EU ez ellen is rengeteg kifogást emelt.

Semleges szemlélőként úgy tűnt, hogy a török kormányzat és talán maga Erdogan elnök is felkészülten várta a puccsot. Elég akár a letartóztatottak és elbocsátottak tízezreinek kész listáira gondolni...

Ilyen alkalmakkor sok a hír meg az álhír, de az előzetesen késznek látszó listák valóban gyanakvást keltők. És elgondolkodtató, vagy legalábbis érdekes, hogy a katonák, a rendőrök, az ügyészek és bírák, a magániskolák pedagógusainak és vezetőinek ezreit letartóztatták, a titkosszolgálat embereit viszont nem.

Törökországban miért annyira erőtlen az ellenzék?

Ezek a pártok voltak erősebbek, tekintélyesebbek, sőt kormányzati szerepben is. Recep Erdogan AKP-ja az ő miniszterelnöksége idején a társadalmi és gazdasági reformoknak köszönhetően erősödött meg. Kitűnő szónok, akit pedig ő sem győz meg, azt ilyen-olyan módon eltávolítja.

Harcias kijelentéseinek sugallatára a nép a halálbüntetés újbóli bevezetését követeli. Törökország ennek tükrében akar még egyáltalán az EU tagországa lenni? Vagy egyszerűen tisztában vannak azzal, hogy ez lényegében távolról sem időszerű?

Ha Erdogan meglépi a halálbüntetés visszaállítását, akkor világosan feladja az EU-ba való belépés esélyét. Ráadásul az ország is megosztott a csatlakozás kérdésében. Volt időszak, amikor Törökország láthatóan szorgalmazta a dolgot, illetve jöttek olyan időközök – ha a feltételeket kellett teljesíteni –, hogy kijelentették: az EU fogadja el őket úgy, ahogy vannak. Tehát az emberi és más demokratikus jogok hiányának felszámolása nélkül. Ugyanakkor az alapfeltételek más területein Törökország is megütné azt a mércét, mint mondjuk Bulgária.

Lehetséges, hogy most már nem is fontos nekik az uniós tagság?

Véleményem szerint nem törekednek rá, bár napirenden tartják, hogy Ankara némi lelkifurdalást gerjesszen Brüsszelben. A valóságban a csatlakozás egyre több külső és belső akadályát látom. A török állam inkább regionális hatalmi státuszra tör, amihez megvan minden adottsága.

Fennáll a veszélye annak, hogy az önkényuralmi cselekvési tervvel személyes hatalomra törő Recep Erdogan a hasonló módon autokrata Putyinnal szövetkezzen?

Törökország tengerparti idegenforgalma számára életbevágóan fontos az orosz turisták odaözönlése. Hogy egyébként miként alakul a két ország viszonya, nehéz megjósolni. Valószínűleg az Egyesült Államok is mindent megtesz, hogy az Erdogan–Putyin kapcsolat ne váljon partnerséggé, hiszen a NATO-nak fontos Törökország 640 ezer főt számláló hadserege, a geopolitikai pozíciókról már nem is beszélve.

A török demokráciát eleve minősíti, hogy elemzők szerint még az is felmerülhet: az államfőnek, hatalma megszilárdításáért, „sejtése” volt a puccsról. Miként az szintén fura dolog, hogy meglepetésében rögvest tudta, ki a bűnbak.

Gyakran tapasztaltam, hogy Törökországban bármilyen incidens történt, szinte pillanatok alatt tudták, ki a felelős érte. Ezek egészen a legutóbbi időkig rendre a kurdok voltak. Most Fethullah Gülen az ügyeletes bujtogató. A hatalmi muszklijátékhoz hozzátartozik az efféle magabiztos „tájékozottság”.

Az emberi jogokat és a valós demokrácia szabályait huzamosabb ideje ignoráló Törökországgal tavaly szabad volt egyáltalán menekültügyi egyezményt kötni?

Az Európai Unió, hogy kívül tartsa a menekültáradatot, bárkivel szívesen kötött volna szerződést. Azelőtt Líbiával volt egy ilyen egyezmény, most az első civilizált és Szíriával is határos állam Törökország. Az EU-nak többé-kevésbé kiszolgáltatott helyzetből kellett tárgyalnia a török vezetéssel, nem akadt más megoldás.

A katonai puccs elfojtását követő államhatalmi önkény láttán hiú ábránd a Boszporusz-tengerszoros környékén a működőképes, a halálbüntetés visszaállításának akár csak a gondolatát is kizáró demokrácia?

Szerintem, ha Törökország európai részét nézzük, akkor ez nem meddő remény, általánosabb összefüggésekben viszont elcsúszhat a demokrácia. Pilátus is megkérdezte a népet, az ő döntése is, úgymond, demokratikus volt.

De utána mosta kezeit!

Hát igen. Döntései után nem mindegyik diktátor mossa a kezeit. A nép döntése után duplán nem. Így aligha tudható, hogy Erdogan mosni fogja-e a kezeit... De nincs olyan diktátor, aki örökké él, „csak” az általa üldözöttek élete rövid.

Törököt fogott Európa, hogy az Európai Unió már 1960-tól tárgyalt Törökországgal, 2003 után pedig sokáig szemmagasságban kezelte és szövetségesévé fogadta Recep Tayyip Erdogant?

Úgy tűnik, igen. Törököt fogtam, nem enged. Azt hiszem, ez jó meglátás.