Amerika választ: hogyan és mi alapján?

A világ vezető hatalmának elnökére négyévente voksolnak – bárki indulhat, aki az USA-ban született, legalább 14 éve ott él és elmúlt 35 esztendős. A győztes végül a két nagy párt jelöltje közül kerül ki.  Élektori voksok  Az amerikaiak közvetlenül választanak elnököt, ám összevetve a szintén közvetlen szlovákiai voksolással, van pár nagyon lényeges különbség. Az egyik, hogy tagállamonként tartják a szavazást – még ha egy időben is –, a másik pedig a többségi választási rendszer.  [[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"253657","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"1087","style":"width: 620px; height: 658px;","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"1024"}}]]  Az amerikaiak formálisan elektorokat (küldötteket) választanak, akik az ő nevükben szavaznak az USA elnökére. Az 538 tagot számláló Elektori Kollégiumban az államok a lakosság számának megfelelően vannak képviselve. Mivel minden állam legalább három küldöttet delegál, a kisebb államok „kompenzálása” miatt az elosztás némileg torzít: Kaliforniában vagy Texasban kb. 700-700 ezer választót képvisel egy elektor, míg a legkisebbekben (pl. Washington főváros vagy Alaszka) csak 200-200 ezret – a medián 500 ezer körüli. A részben aránytalan elosztás viszont relatíve pártsemleges: a legnagyobbak és a legkisebbek között egyaránt találhatók republikánus és demokrata régiók.  Az elektori szavazás még nem lenne jelentős különbség, ez gyakorlatilag formális, közbeiktatott aktus. Ennél sokkal fontosabb, hogy az amerikai – akárcsak az angolszász rendszerek általában – többségi elvű, vagyis a győztes mindent visz. Így teljesen mindegy, hogy egy jelölt 51 vagy 80 százalékkal nyer egy államban, az összes ottani elektori szavazatot besöpri. Sőt, az is mindegy, hogy országosan milyen az eredmény – 2000-ben hiába szerzett a demokrata Al Gore 50,99 millió voksot, 50,46 millió szavazattal George W. Bush lett az elnök (271 vs. 266 elektori szavazat).  Torzító különbségek  A többségi rendszer érdekessége, hogy felnagyítja a különbségeket. Négy éve Barack Obama simán győzött (elektori voksok: 332 vs. 206), ám ha csak a leadott szavazatokat néznénk, szoros volt a verseny: az újrázó elnök a voksok 51,1%-át, míg republikánus kihívója 47,2%-ot szerzett. Összehasonlításként: két éve nálunk az elnökválasztás 2. fordulójában Andrej Kiska 59,4%-kal győzött Robert Fico ellen. 1984-ben szinte pontosan ugyanilyen országos aránnyal (58,8%) nyert Ronald Reagan is: ő akkor 50-ből 49 államban győzött, 525 elektori szavazatot szerezve (ellenfele 13-at). A többségi választási rendszer és az államonkénti voksolás együttesen eredményezi azt a specifikus helyzetet, hogy az USA egyes államaiban teljesen más intenzitású kampány zajlik. Az északnyugati Idahóban hagyományosan jobbra szavaznak a polgárok, ott a helyi médiában szinte nincsenek elnökválasztási hirdetések, míg a szomszédos Nevadában óriási pénzeket költenek el a jelöltek – mert nem lefutott a meccs.   [[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"253653","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"679","style":"width: 620px; height: 445px;","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"945"}}]] Itthoni példánknál maradva: ha nálunk is hasonló rendszer lenne, és a járások küldenének elnökválasztó delegáltakat – a többségi elv alapján –, akkor a Komáromi vagy a Dunaszerdahelyi járásban 2014-ben valószínűleg alig hirdettek volna a szlovák jelöltek, főleg Robert Fico. Viszont, egy ilyen rendszerben a magyar jelöltnek sem érte volna meg teleplakátolni az említett magyar többségű járásokat, mivel itt biztos lett volna a győzelme: ehelyett a „billegő”, szlovák–magyar járásokra (pl. a Galántai vagy az Érsekújvári) koncentrált volna. És itt az is teljesen mindegy, milyen részvételnél éri el a sikert, a lényeg, hogy hozza a régió legtöbb voksát. Az amerikai rendszer tehát teljesen más kampánylogikát eredményez, mint az európai.  Győzz a csatatéren!  A két párt hagyományosan különböző társadalmi csoportokat szólít meg, ebből következően vannak tagállamok, amelyek többségében a republikánusokra, míg máshol zömében a demokratákra szavaznak. Ezekre az államokra felesleges energiát pocsékolniuk a jelölteknek. Ahhoz, hogy „átszíneződjenek”, földindulásszerű, korszakos győzelemre van szükség – ilyenre legutóbb a már említett 1984-ben került sor utoljára. Az államok többsége egyébként ebbe a kategóriába tartozik: kis túlzással, ha az egyik párt Mickey egeret indítaná, a hagyományosan felé húzó vidéken akkor is ő győzne.  A verseny így az úgynevezett csata­térállamokra vagy billegő államokra szűkül – ezek azok a társadalmilag heterogén régiók, amelyekben mindkét jelölt eséllyel indul. A győzelmi recept egyszerű: nyerj meg minél több csatateret!  Az utóbbi évtizedekben állandósult, hogy mely államok billegők (térképünkön lila színnel). Emellett specifikus okokból minden választás során ad hoc csatatérré válik még néhány helyszín – például azért, mert az egyik elnök- vagy alelnökjelölt az adott tagállamból származik. A térkép alapján úgy tűnhet, a republikánus jelölt előnyben van, ám a népesebb tengerparti államok jellemzően a demokratákhoz húznak. A friss felmérések alapján Hillary Clinton 226 elektori szavazatban lehet biztos, míg Donald Trumpnak csak 180 biztos republikánus küldötte van – a győzelemhez legalább 270 elektor voksára van szükség.  Hagyományosan a legnagyobb csatatérállam Florida a maga 29 elektori helyével – 2000-ben itt dőlt el a rendkívül szoros Bush–Gore csata. De miért lesz billegő egy állam? Vagy azért, mert a tagállam szociológiai értelemben nagyon kevert, vagy azért, mert a régión keresztülfut egy társadalmi választóvonal (szlovákiai példánál maradva ez olyan, mintha egy járást a szlovák–magyar etnikai határ szelne ketté). Florida példáján bemutatva: a fehérek – elsősorban a nyugdíjas éveikre ide költöző jómódú északiak – általában a republikánus jelöltre voksolnak, míg a bevándorlás által is táplált erős helyi hispán közösség tagjai javarészt a demokratákat támogatják. Mivel Florida viszonylag kevert, az utóbbi két-három évtizedben egyik társadalmi réteg sem tud jelentős fölénybe kerülni.  Ki kire szavaz?  Ezzel lassan el is érünk ahhoz a kérdéshez, hogy ki kire szavaz és miért. És egyáltalán: miért számítanak egyes államok stabilan republikánusnak, míg mások hagyományosan demokratának? Elvileg ugyebár a választók a jelöltek programja, ígéretei, tapasztalatai és hitelessége alapján döntik el, hová húzzák be a ikszet, ám a valóságban ez sokkal bonyolultabb, illetve bizonyos értelemben egyszerűbb. A hagyományos pártoknak gondosan kiépített profiljuk van, a szavazók pedig jórészt ezzel azonosulnak, sokszor függetlenül a konkrét jelölttől. A republikánusok és a demokraták a 19. század dereka óta váltják egymást a hatalmon, ez idő alatt értelemszerűen módosult mindkét formáció tábora. Egy példa: a rabszolgák felszabadítását zászlajára tűző Abraham Lincoln republikánus volt, ám a 20. század első felében már a demokratáknak sikerült megszerezniük a feketék szavazatának többségét – az utóbbi 20-30 évben pedig az afroamerikaiak 90%-a már a demokrata jelöltekre voksol.  Nagy általánosságban elmondható, hogy az Egyesült Államokban a Republikánus Párt a jobboldali, konzervatív formáció, míg a Demokrata Párt a baloldali, liberális választókat szólítja meg. Gazdasági kérdésekben a republikánusok a kis államban hisznek – általában csökkentik az adókat és ezzel a szociális kiadásokat is –, míg a demokraták nagyobb közteherviselést és magasabb állami kiadásokat terveznek. A republikánusok harcolnak az abortusz eltörléséért, míg a demokraták a melegházasságokért.  Fekete-fehér világ  Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, a Republikánus Párt a fogyó többség, míg a Demokrata Párt a növekvő kisebbségek pártja. A tipikus republikánus szavazó fehér, középosztálybeli, rendezett családi életű, vallásos. A demokraták tábora ennél sokszínűbb. Egyrészt besöprik a feketék és a spanyolul beszélők voksait, általában rájuk szavaznak az ateisták is.  A vagyoni és a végzettségi eloszlás tekintetében viszont egy U alakú görbét lehetne felrajzolni: a szegények között abszolút többségben vannak a demokraták, ám a legvagyonosabbak szavazatainak jelentős részét is megszerzik. Aki „középen” van, az jórészt republikánus. Ehhez hasonlóan az alapfokú végzettséggel rendelkezők főleg a demokratákra szavaznak, ám minél több titulusa van valakinek (ergo PhD. vagy ennél magasabb akadémiai fokozattal bír), annál nagyobb a valószínűsége, hogy nekik húzza be az ikszet.   [[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"253654","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"1219","style":"width: 620px; height: 960px;","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"787"}}]] Utóbbi specifikum a demokraták arculatából ered: a feketéket, a bevándorlókat, a szegényeket, a nőket szociális programjukkal próbálják megszólítani, míg a jól szituált nagyvárosi kozmopolita réteget a kulturális-etikai kérdésekben képviselt liberális értékrenddel. A választói bázis összetételét ugyanakkor az egyes szociális csoportok közötti átfedések is magyarázzák, erősítik: például a feketék, a bevándorlók vagy a gyermeküket egyedül nevelő nők többsége szociálisan hátrányos helyzetű, így nem csoda, hogy a demokratáknál felülreprezentáltak az alacsony bevételűek. Ugyanígy: a középkorúak és a vallásosak között sokkal nagyobb a házasságban élők aránya, így logikus, hogy utóbbiak többsége republikánus szavazó.  A kétpártrendszer azt eredményezi, hogy a pártvezetőknek mozaikszerű programmal úgynevezett választói koalíciókat kell kreálniuk a hosszú távú sikerért. Vagyis olyan elvek mentén politizálni, hogy a különböző nagy, részben átfedésben lévő választói csoportokat minél inkább magukhoz tudják láncolni, úgy, hogy amit az egyik csoportnak kínálnak, az ne irritálja egy másik nagy társadalmi csoportot, amelyet más típusú ajánlattal fognak meg. Emellett cél az extrém, a többséget taszító megoldások lemetszése. Igaz, utóbbi jelenséggel egyre nehezebben tud mit kezdeni a két pártelit.  Kinek dolgozik az idő?  Szociológiai közhely, hogy Amerika a népek olvasztótégelye, a társadalom összetétele a bevándorlás és az egyes csoportok különböző demográfiai mutatói miatt állandóan változik. Ez hatással van a választásokra is: az utóbbi 10-15 évben trendszerűen csökken a republikánus tábor, mivel az Egyesült Államok egyre kevésbé fehér (odaát a latin-amerikaiakat nem számítják statisztikailag fehérnek, „hispánként” vagy „latinóként” külön etnikai kategóriát alkotnak). Ha nem változik a két párt programja, akkor az idő a demokratáknak dolgozik.  A jövő záloga mindkét párt számára az egyre nagyobb tempóban növekvő spanyol ajkú közösség lehet – kétharmaduk hagyományosan a demokratákra szavaz. George W. Bush a 2000-es évek elején egy nagy állampolgársági reformmal az ő körükben akart republikánus áttörést elérni, ám tervét a törvényhozásban párttársai buktatták meg. A nyitás az utóbbi években is felemás jelleget öltött: míg az esélyes konzervatív elnökjelöltek között hispán származásúak is felbukkantak (Marco Rubio, Ted Cruz), jelöltjük, Donald Trump kemény antimigrációs kampányt folytat (ami gyakorlatilag a spanyol ajkú mexikóiak és dél-amerikaiak bevándorlása ellen szól).   [[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"253655","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"935","style":"width: 620px; height: 491px;","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"1181"}}]] Az idei választási kampány alapján viszont jelentősebb átrendeződés is elképzelhető. Míg a republikánus jelöltek hagyományosan piacpárti, adócsökkentést ígérő és a szabadkereskedelmi egyezségeket segítő programmal futottak, Donald Trump a kampányban a lecsúszó fehér középosztályt megszólítandó antiglobalista húrokat penget. A vele szemben álló Hillary Clinton pedig pénzügyi támogatói és a washingtoni magas politikában való beágyazódottsága miatt sokak szemében a Wall Street jelöltjének tűnik, miközben korábban pont a republikánus jelölteket szokták a pénzügyi héják embereiként feltüntetni. Elemzők egy része azt sem tartja kizártnak, hogy a Trump-jelenség egyik következménye a Republikánus Párt széthullása lehet, miközben a szocialista (amerikai szemmel nézve szélsőbalos nézeteket valló) Bernie Sanders relatív sikere a Demokrata Párt egységét ingathatja meg.  Parlamenti helyek Az elnökválasztással egy időben az Egyesült Államokban egy másik fontos vokscsata is lezajlik: újraválasztják a Kongresszus képviselőházát, valamint a felsőház, a Szenátus harmada is lecserélődik. Az elnökválasztás beárnyékolja a két, szintén országos eseményt, ám mindkettőnek komoly jelentősége van. Az USA elnöke a végrehajtó hatalom fejeként (kvázi egy európai miniszterelnök és államfő egy személyben) jelentős hatalommal bír, ám ha nem pártja adja a Kongresszusban a többséget, akkor rendszerszintű változtatásokat nem tud végrehajtani. Barack Obama például republikánus vezetésű parlamentben nem tudta volna átvinni egészségügyi reformját. Sőt, még az éves költségvetés megszavazása, az adósságplafon kitolása is akadályokba ütközött. A képviselőház mind a 435 tagját kétévente újraválasztják, itt az utóbbi hat évben jobboldali többség volt – és az előrejelzések szerint ez is maradhat. A száztagú Szenátusban két éve van republikánus többség, amely most komoly veszélybe került. A most távozó szenátorok kétharmada ugyanis republikánus (őket 2010-ben választották meg – a szenátorok mandátuma hatéves), ha 3-4 helyen a demokraták javítanak és közben megtartják korábbi pozícióikat, akkor egyenlíteni tudnak.A képviselőházi választásokra az elnökválasztás is rányomja bélyegét: egy erős államfőjelölt húzza a képviselőjelölteket, egy megosztó induló taszítja. Jövő kedden az is kiderül, milyen törvényhozói hátországgal vág neki négyéves ciklusának az Egyesült Államok új elnöke.