Adathisztéria

Az enyém, nem adom – nem először látunk tömeghisztériát annak kapcsán, hogy az állam, pontosabban valamelyik központi szerv személyes jellegű adatokat szeretne gyűjteni a polgáraitól. A legújabb gyalázkodás azután tört ki, hogy az iskolák a szülők adatait kérték be szeptemberben. Nem, nem a tanárok unatkoznak, az oktatási minisztérium követeli tőlük ezek begyűjtését. Akkor, amikor a Szociális Biztosító nemcsak azt tudja, hol dolgozunk, de centre pontosan azt is, hogy mennyit keresünk, elég vicces dolog azon kiakadni, hogy a minisztérium számára le kell írni, mi a foglalkozásunk. Néhány, kevésbé szenzitívnek számító adat kiszolgáltatása miatt megy a hisztéria akkor, amikor emberek tömegei hajlandók egy-egy multicégnek szemrebbenés nélkül sokkal több és személyesebb jellegű adatot szolgáltatni magukról – egy nulla egész valahány százalékos vásárlói kedvezményre feljogosító hűségkártyáért cserébe. Hogy arról már ne is beszéljük, mi mindent képesek az emberek a Facebookon és más csatornákon keresztül saját magukról megosztani a nagy nyilvánossággal. A művi hisztériának a precíz adatgyűjtés az áldozata, gondoljunk csak a 2011-es népszámlálásra, amely éppen emiatt részben értelmezhetetlen eredményeket hozott (7% „ismeretlen nemzetiségű” ember). Az olyan „nüánszokról” nem is beszélve, hogy a hézagos statisztikák milyen költségvetési gondokat jelentenek egy-egy pozsonyi városrésznek, mivel a valóságosnál kevesebb embert sikerült a cenzus során összeírni. Az adóbevételek pedig hiányoznak.

Ahelyett, hogy mondvacsinált adatvédelmi aggályaink lennének, inkább azt kellene megkérdezni az illetékes elvtársaktól: miért nem lehet a kért információkat a már meglévő és meglehetősen precíz állami és közintézményi adatbankokból kinyerni? Miért kell megkérdezni a szülőtől, hol dolgozik – a tanár nem is tudja ellenőrizni, hogy valós tényt közölt-e az illető –, ha ezzel az információval például a Szociális Biztosító már rendelkezik? Az őszinte válasz egyébként ez lenne: egyszerűbb ezt a feladatot a tanárokra hárítani, mintsem egy másik állami intézménnyel közelharcot vívni és szinkronizálni az adatbázisokat.

És tegyük hozzá, sajnos régiónkban ez az olcsóbb megoldás: míg a kérdőíves bekérés „fillérekből” megoldható, addig az információs rendszerek összekötésére valószínűleg több tízmillió eurós tendert kellene kiírni, amivel egy-két kormányhoz közeli IT-céget menetrendszerűen jól kéne lakatni, majd túlárazva megoldani a feladatot. Amiről később kiderülne, hogy mégsem úgy működik, ahogy kellene, vagy időközben elavulttá vált a rendszer, avagy két-három évente súlyos milliókért frissíteni kell valamelyik applikációt. Így történik meg, hogy a kézenfekvő megoldás helyett egy nagyobb hibaszázalékkal dolgozót és macerásabbat kell választani, mivel gyakran egyszerűbb a bal fület a jobb kézzel megvakarni.