A szlovéniai Muravidék kétnyelvű oktatása

KOLLÁTH ANNA

Az oktatás folyamatában tehát nagyobb támogatásra lenne szüksége a megfelelő nyelvi egyensúly fenntartásához, hiszen a kisebbségi diákok makrokörnyezete dominánsan nem anyanyelvű, hanem államnyelvű.

A közel hétezer fős létszámú muravidéki magyarság anyanyelvi és anyanyelvű oktatása 1959-ig gyakorlatilag a kisebbség szegregációját támogató programban történt, a kisebbségi nyelvet beszélő gyerekek külön oktatásaként, az államnyelv tantárgyi oktatásával. A zsákutca jelleg, az, hogy a középfokú magyaroktatás hiányában a továbbtanulás útjai elzáródtak a magyar osztályokba járók számára, hiszen a többségi nyelvet – nem saját hibájukból – ott nem tudták jól megtanulni, meghatározta a kisebbségi anyanyelv iskolai súlyát és presztízsét. A magyar szülők is szlovén osztályokba íratták gyerekeiket, elnéptelenítve ezzel a nemzetiségi osztályokat. Az 1959-ben bevezetett új, kéttannyelvű oktatási forma kiválasztásában – eltekintve annak politikai színezetétől – a kisebbségi anyanyelv megőrzésének egyetlen lehetőségét látta az akkori kisebbségi és többségi oktatáspolitika, azt a tényt, hogy a kis lélekszámú közösség nyelvi megmaradása csak az államnyelvhez való közeledésben (konvergenciában) realizálható. Ugyanakkor ez volt az egyetlen útja az anyanyelvbe való bezártság megszüntetésének is, a szükséges integráció megteremtésének, amely nélkül elképzelhetetlen lett volna a jövő.

Az immár ötvenegy éves muravidéki kéttannyelvű oktatási modell egyik legfontosabb jellemzője a mindkét nemzet számára egyaránt kötelező jellege: az Alkotmányban meghatározott kétnyelvű területen csak kétnyelvű közoktatási intézmények működnek, mind a magyarok, mind a szlovének kétnyelvű iskolába járnak (ha nem akarnak lakóhelyüktől távol tanulni), mindkét nemzet nyelve tannyelv és tantárgy is egyben, a két nyelv elvben (közel) egyenlő arányban szerepel a tanítási órákon. A két nyelv megőrzésének kétirányú/egyenrangú modelljeként az erős hatékonyságú kétnyelvű oktatás egyik fajtájának tartják. Ez a kétutas (kéttannyelvű) modell kombinált program: a kisebbségi és a többségi diákok másodnyelvű oktatásának szintézise. A nyelvi cél a magas, hozzáadó kétnyelvűség elérése mind a kisebbségi, mind a többségi nyelvben, mindkét célcsoport számára, tehát fontos, hogy a tanulandó második nyelv (a magyaroknak a szlovén, a szlovéneknek a magyar) nem mehet az anyanyelv/első nyelv rovására. Egyfajta nyelvmegtartó, nyelvgazdagító program az ilyen, amely megpróbálja kiküszöbölni a kisebbségi diákok által oly gyakran megtapasztalt felcserélő kétnyelvűség negatív hatásait. Emellett hozzá kell járulnia a nyelvi kisebbségi diákok anyanyelvi és anyanyelvű, valamint többségi nyelvi tanulmányaihoz és iskolai sikerességéhez, elő kell segítenie a többségi diákok idegen nyelvi fejlődését, fejlesztenie kell kultúraközi érzékenységüket, valamint biztosítania kell a nyelvi, etnikai egyenlőséget a többségi és a kisebbségi tanulók között.

A fél évszázados gyakorlat azonban mást mutat: az utópisztikusnak indult oktatási program – miszerint a szaktárgyi órákon fele-fele arányban van jelen mindkét nyelv, tehát a szaktárgyi ismeretek két nyelven közvetítődnek a diákoknak – utópia maradt, a többségi nyelv térhódítását eredményezte a gyakorlatban. Ennek következtében a kisebbségi anyanyelvű diákok többsége a közoktatás végére szlovéndomináns kétnyelvűvé válik, a szlovéneknek ugyanakkor csak elenyésző hányada jut túl a receptív kétnyelvűség szintjén (sok mindent megért, de magyarul nem szólal meg). Ez nagyban kihat a társadalmi kétnyelvűség egyoldalúságára is: szűkíti a kisebbségi nyelv használati színtereit, hiszen magyarul nehéz megszólalni pl. a hivatalokban, ha az ügyintéző nem tud magyarul.

Mi okozta a (hibátlan) elmélet, a magas fokú kisebbségvédelem (a magyar nyelv regionális hivatalos nyelv a nemzetiségileg vegyesen lakott területen, a magyar lakosság százalékos arányától függetlenül) és a gyakorlat, a konkrét megvalósulás közötti mély és egyre mélyülő szakadék kialakulását, a kéttannyelvű oktatás kétnyelvűvé válását?

Elsősorban az oktatás mindenki (többség és kisebbség) számára kötelező jellegét kell megemlíteni. Ez a tény nagy valószínűséggel tehetetlenséget, esetleg ellenszenvet válthatott ki mindkét résztvevő közösségben, az együttélésben így kialakult feszültségek rányomták bélyegüket az oktatási modellre, és még ma is meghatározzák az iskolai nyelvhasználat alakulását. Ennek ellenére a mindkét közösség számára kötelező jelleg eltörlése ma már csak rontana a kisebbségi anyanyelv iskolai helyzetén, elsősorban a magyar közösség tagjainak a konkrét körülmények által formált identitásszerkezete miatt. Nem biztos ugyanis, hogy a választás lehetőségével élve több magyar szülő íratná magyar osztályba gyermekét, mint amennyien (mint amennyire kevesen) döntenek most a magyar anyanyelvi csoport mellett. 1990 óta ugyanis a kétnyelvű programban a nyelvi csoportok közti választás lehetősége jelenti a nyelvválasztást. Míg addig mind a magyart, mind a szlovént – tantárgyként – együtt tanulta a vegyes összetételű osztály, a változtatás kétszintű magyar és részlegesen kétszintű szlovénoktatást tett lehetővé. A szülő azóta eldöntheti gyermeke iskolába lépése előtt, hogy anyanyelvi magyarra (magyar1) vagy környezetnyelvi/második nyelvi magyarra (magyar2), illetve anyanyelvi szlovénra (szlovén1) vagy második nyelvi szlovénra (szlovén2) íratja-e gyermekét. Az anyanyelvi magyarhoz csak környezetnyelvi szlovén párosítható, a környezetnyelvi magyarhoz pedig anyanyelvi szlovén. Az anyanyelvi magyarra járók magyarul tanulnak meg írni és olvasni, a magyar2-es csoport szlovénul tanulja meg a betűvetést. Ezt a differenciációt elsősorban a vegyes házasságból származó diákoknak szánták, de inkább a magyar anyanyelvűeket osztotta meg: egyre erősebb az a tendencia, hogy a magyar anyanyelvűek is – a könnyebben megszerezhető jobb jegy, a szlovéniai továbbtanulás, esetleg az identitástartalmakban bekövetkezett eltolódások, illetve a szlovén nyelv csak részleges differenciációja miatt – második nyelvi magyarra járnak. Mit is kell ezen értenünk? Azt, hogy a magyar anyanyelvű csoportot választó kisdiák második nyelvként tanulja ugyan a szlovént az első három évben, de negyedik osztálytól kezdve egy csoportba kerül a szlovén anyanyelvűekkel, mert megszűnik a szlovén nyelv második nyelvként történő tantárgyi oktatása. A magyar szülők többsége nem akarja gyermekét hátrányos helyzetbe hozni, ezért – megelőzésként – inkább már az első osztályban lemond az anyanyelvnek anyanyelvi módszerekkel történő oktatásáról, átirányítja gyermekét a többségi nyelvre, nem számolva azzal, milyen következményekkel is járhat ez a gyermek (nemcsak) nyelvi fejlődésére.

A magyar nyelv és kultúra egyre csökkenő presztízsén a magyaroktatás, elsősorban a környezetnyelvi/második nyelvi magyar (magyar2) tanításának tartalmi és módszerbeli megújítása javíthatna, a diákok elsőként megtanult, ún. „hazaias” anyanyelvváltozatára építés az oktatásban, a kontaktusnyelvbarát anyanyelvi és második nyelvi oktatás gyakorlatba ültetése. Az új tantervek a kompetencia alapú (hasznos) tudás megszerzésére, az ismeretekbe ágyazott képességfejlesztésre építenek, igyekeznek figyelembe venni a helyi multikulturális kontextust. Az anyanyelvi magyaroktatásnak főként mennyiségi gondjai vannak: a már említett államnyelvi dominancia miatt, s a szabad választás okán egyre kevesebb a diák a magyar1-es csoportokban (a 2010/2011-es tanévben a kétnyelvű iskolák elsőseinek 32%-a tanulja anyanyelvként az anyanyelvét). A magyar mint második nyelv oktatása kulcsfontosságú a funkcionális kétnyelvűség kialakításában, helyzete viszont lassanként ellehetetlenül, elsősorban a környezetnyelvi csoportokba járók nyelvi heterogenitása miatt. Mert ezt a nyelvi csoportot választja a magyar anyanyelvűek közel (néhol több mint) fele, és ide járnak a szlovén anyanyelvűeken kívül a kétnyelvű területen élő, más nemzetiséghez tartozó diákok is. A helyzeten változtatni igyekszik a 2010 októberében elkészült oktatási stratégia, amely a különböző nyelvi szintek szerint elkülönülő csoportok (anyanyelvi, második nyelvi, idegen nyelvi csoportokban realizálódó külső differenciáció) kialakításának szükségességét hangsúlyozza a magyar nyelv tantárgyi oktatásában, rámutatva az objektív feltételek megteremtésének konkrét lépéseire (pl. a tanárok megfelelő képzésének és továbbképzésének kérdése, a többletköltségek biztosítása stb.).

A kétnyelvű programok sikerességének egyik kulcsfigurája a tanár, a muravidéki kétnyelvű oktatás napjainkban erősen tanárfüggő. Azoknak a szakembereknek van helyük és jövőjük a kétnyelvű oktatásban, akiknek megvan mind a megfelelő szakmai, mind pedig a szükséges kétnyelvű nyelvi kompetenciájuk. Különösen ez utóbbi megszerzéséhez van nagy szükség a tanárok belső elkötelezettségére a program és a pálya iránt, hiszen a leendő szaktanárok, hacsak nem a magyar az egyik szakjuk, Szlovéniában mindkét szakjukat – magyar nyelvű felsőoktatás hiányában – szlovénul végzik. Magyarul „csak” magyar szakos (tanári) diplomát lehet szerezni Szlovénia egyetlen magyarul oktató felsőoktatási műhelyében, a Maribori Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén. A többiek két lektori órában tanulhatják anyanyelvüket a tanszéken, ha erre idejük és kedvük van, ez azonban nem adhat sem szakmát, sem magyar szaknyelvet. Hiányzik a kétnyelvű oktatás módszertana is, a világban létező kétnyelvű oktatási modellek működését meghatározó módszertani leírások megfelelő adaptálása áthidaló megoldást nyújthat mindaddig, míg nem születik meg – megfelelő szakembergárda (oktatáskutatók, kétnyelvűségi szakemberek, gyakorló tanárok, helyi és magyarországi hozzáértők) közös munkájaként – a muravidéki modell sikerességét elősegítő módszertani útmutató a tanárok számára.

A tanító szakosok magyar nyelvi képzése még mindig megoldatlan, szlovénul végzik egyetemi tanulmányaikat azok is, akik aztán a kétnyelvű osztályokban magyart és magyarul tanítanak majd. A korábban Magyarországon jól működő (tanító-) magyar szakos főiskolai programokhoz hasonló alapszakos képzést talán életre lehetne hívni a szlovén felsőoktatásban is, ennek megalkotása és akkreditációja az érdekeltek és érintettek alacsony létszáma miatt – a bolognai folyamat csoportlétszámot érintő farkastörvényei következtében – nem probléma nélküli (a magyar nyelvi modul „kötelezővé tétele” sem lehetséges a mostani rendszerben), kisebbségpolitikai támogatás nélkül szinte lehetetlen.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a kétnyelvű oktatás elengedhetetlen feltétele a kétnyelvű tankönyv. Míg az általános iskolákban napjainkra már szinte teljesnek mondható a kétnyelvű tankönyvkínálat, a középiskolában csak két évvel ezelőtt indult meg a szlovén tankönyvek magyarra fordítása, először az elsősöknek szánt történelem és földrajz tankönyvek kétnyelvűsítése történt meg. A folyamatot mindenképpen folytatni kell, a hiányzó általános iskolai munkafüzeteket lefordítása is kulcskérdés a kisebb presztízsű magyar nyelv megmaradásában. A szlovén nyelv óriási helyzeti előnye a szlovén tankönyvek nyelvileg korrekt, vonzó, a konkrét nyelvi helyzetet maximálisan figyelembe vevő fordításával talán valamelyest csökkenthető. A közmagyar standard nyelvváltozatba átültetett magyar nyelvű tankönyvszövegek hozzájárulnának a magyar szaknyelvi regiszterek létrejöttéhez, lehetővé tennék az egyetemes magyar szakterminológia kialakulását.

A muravidéki kétnyelvű oktatás mindkét nemzeti közösségé: magyaroké és szlovéneké egyaránt, eredményei, hatékonysága és hiányosságai csak ebben a kontextusban értelmezhetők hitelesen. Az illetékesek és az érintettek kilencvenes években megindult párbeszéde folytatódik. A kétnyelvű oktatás belső innovációjához szükséges stratégia csak akkor hoz eredményeket, ha azonos cél vezérli a feleket. Ez pedig nem lehet más, mint – a nyelvi sokszínűség támogatásaként – az anyanyelvi megmaradás a nyelvhasználat minden színterén.

A szerző nyelvész, egyetemi docens, a Maribori Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének vezetője