Vonatozom…

NAGY ILDIKÓ

Részben szükségszerűségből, részben mert nagyon jó tapasztalatszerzésnek tartom az utazásnak ezt a módját. Ily módon az idegen az élet sűrűjét ismerheti meg, az emberek mindennapjaiba nyerhet betekintést, főleg ha beszédbe is elegyedik velük. Nem utolsósorban gondolatban időutazást is tehet az ember Kelet- és Nyugat-Európa között. Ezt tettem én is.

Vonatozás I. (Közép-Európából Délkelet-Európába)

A pozsonyi nagyállomásról a menetrend szerint hajnali fél hatkor kellene indulnia annak a nemzetközi gyorsnak, amelyhez a budapesti Keleti pályaudvaron van csatlakozásom. Igaz, majd félórányi a várakozási idő, de ennyi kell is, mert így biztosan nem késem le a másik vonatot, gondolom. Ám az elektromos jelzőtáblát látva egyre idegesebb leszek, mert vonatom már Pozsonyba huszonöt perces késéssel érkezik meg… Végül befut, pár perc múlva indul is, és én bizakodva foglalom el a kellemes kocsi bársonyülését. Végre nem a koszos, büdös fülkék, a ragacsos padló, hanem civilizált körülmények. Igaz, itt is az üléseken keresztbe fekve alszanak a fiatalok, de őket megértem. Hisz már sok órája úton vannak. A vonat Varsóból indult, Katowicén, Prágán, Pozsonyon keresztül tart Budapestre. Vajon ezeket a fiatalokat mi vonzza a magyar fővárosba, hogy akár huszonnégy órát is hajlandók vonatozni érte?

Budapestre pontosan érkezünk meg. Lám, mit tesz a határok megszűnése, nincs mozdonycsere, vámvizsgálat, utasok leszállítása és a vegzálás számos, a múltból jól ismert módja. A Keletiben keresem következő vonatomat, a Tenkest, és próbálok eligazodni az ottani új rendszerben. A peronokat kerítéssel zárták el, csak a menetjegy felmutatása, majd az ellenőr általi láttamozása után engedik az utast vonatjához. Valószínűleg így akarja a MÁV a pályaudvart megtisztítani a zsebesektől, hajléktalanoktól, csavargóktól, akik ott tanyáztak zavarva és veszélyeztetve az utasokat – gondolom megértően. Mégiscsak haladunk a civilizáció felé… Teli optimizmussal kérdem a legközelebbi ellenőrtől, hol keressem a vonatomat. Mire ő és társa nagy meggyőződéssel jelenti ki, hogy én rosszul tudom, mert most nincs vonat Eszékre, csak délután kettőkor. Kicsit megijedek, de nem hagy el kelet-közép-európai kitartásom, és az elektronikus menetrendből próbálok tájékozódni. Igen, van Tenkes, bár a célállomás Pécs, de néhány kocsija megy tovább Horvátországba, sőt Szarajevóba. Ez megnyugtat. Befut a szerelvény, felszállok a szinte teljesen üres kocsiba. Milyen fölösleges volt helyjegyet vennem! A vonat kocsijában aztán utolér a múlt: kopott, piszkos huzat az üléseken, koszos padló, átláthatatlan és kinyithatatlan ablak... mintha húsz évet haladtunk volna vissza az időben. S ez az érzés csak fokozódik a határállomáson, ahol jó félórát állunk. Kicsit mosolygó magyar, majd nagyon szigorú horvát tiszt lapozgatja útlevelemet. Attól tartok, előbb-utóbb találnak benne valami hibát. De nem, visszaadják, és elmennek. Egyet rándul a vonat, aha, mozdonyt cseréltek, jön elő a régi beidegződés. Beli Monaster – Bélmonostor a határállomás. Egy közelben lévő, valószínűleg raktárépület falán még ott díszeleg a nagybetűs felirat: JUGOSPED. Hiába, kísért a múlt. Figyelek, de sem magyar feliratot nem látok, sem magyar szót nem hallok sehol. Aztán beül hozzám a fülkébe egy hangos, négytagú leánycsapat. Próbálok valamit elcsípni beszédjükből, de nem nagyon sikerül. A valamennyi szláv nyelvben leggyakrabban használt szót azonban megértem. Ők is alaposan megfűszerezik vele beszédüket... Az egyik állomáson a csapat fele leszáll, a többiek szóba elegyednek velem. Ők az én szlovák beszédemet jól értik, én az ő horvát szavaikat kevésbé. Szlovákiáról már hallottak, de még nem jártak itt. Szívesen utaznának a világban, de a legnagyobb természetességgel fogadják el ennek korlátait. Vonatunk befut Eszékre, elbúcsúzom a lányoktól, és leszálláskor veszem csak észre, hogy ócska kis szerelvényünk mindössze három kocsiból áll. Vajon hány utast visz a végállomásra, Szarajevóba?

Vonatozás II. (Közép-európaiként Nyugat-Európában)

Nagy-Britanniában élő lányomnál a babavárással töltött időt önző módon úgy is próbálom hasznosítani, hogy egy napra Londonba utazom. Ennek legegyszerűbb módja felülni a vonatra, majd a londoni vasútállomásról bemetrózni a központba, ahonnan egy kis gyaloglással bárhová el lehet jutni. Vejem és lányom pontos útitervet készítettek nekem, kinyomtatták London metrótérképét – ezen egyébként külön jelzik azokat a megállókat, ahol tolókocsival is lehet közlekedni –, nehogy eltévedjek a sokmilliós nagyvárosban. A kisvárosi vasútállomás pénztárosa szemrebbenés nélkül hallgatja és érti meg közép-európai akcentusomat, és adja ki a csúcsidőn túlra szóló, ezért olcsóbb menetjegyet. Ennek előnye, hogy London minden tömegközlekedési eszközére érvényes. A vonat percnyi pontossággal érkezik, hozzásimul a peronhoz, hogy babakocsival vagy tolószékkel is be lehessen szállni. Majd füttyentés, indulunk. A vagonban bársonyhuzatú ülések, sőt, a padlót is szőnyeg borítja. Sehol egy papírdarab, az ablakok tiszták. Alatta, megszokott helyén azonban hiába keresem a kukát. A szomszéd ülésen egy csinos, fiatal anyuka, ötéves forma kislányával. Titokban őket figyelem, hova dobják a papírpoharat, ha majd szívószállal kiszürcsölik belőle az italt. Egyszer csak meglátom az ülésbe épített szemetest, amely nyitott, tiszta fóliazacskóval van kibélelve. Feltételezem, hogy minden végállomáson kiürítik, és új zacskót tesznek bele. A brit a mi szemünkkel nézve pazarló társadalom...

A Londonig tartó, mintegy negyvenöt perces utat bámészkodással töltöm. Figyelem a tájat, amely buja zöld, de távolról sem olyan rendezett, mint például Hollandiában. Itt nem kell minden négyzetmétert hasznosítani, ez hatalmas területű, gazdag ország, és elsősorban nem mezőgazdasági termelése teszi azzá. Épp ezért pazarlóbban bánhatnak a földdel, mint a hollandok. Közben, feltűnés nélkül, figyelem útitársaimat: az anyuka a vonatablakból is jól látható, épülő kisvárosról magyaráz valamit kislányának, majd telefonálni kezd. Londonig be sem fejezi. A Barbie baba-szerű gyermek türelmesen figyeli anyját, nem szól közbe, nem zavarja meg. Nyilván megszokta, megtanulta, hogy most nem ő a fontos. Egyszer csak táskájából tükröt, sminkkészletet vesz elő, és nagy szakértelemmel festeni kezdi magát: előbb a szemhéját, majd az arcát, végül a szájára ken egy kis, valószínűleg gyümölcsízű rúzst. Látszik mozdulatain, hogy nem először teszi. A kis tükörben megnézve magát elégedetten nyugtázza az eredményt. Anyuka mindebből mintha semmit nem venne észre...

Közben megpróbálom kitalálni, hol járunk. Eltévedni ugyan nem lehet, hisz a végállomásig megyek, de az ismeretlen helyeket is szeretem megjegyezni. A tájékoztatás precíz: a plafonra felfüggesztett elektronikus menetrenden megjelenik a soron következő állomás, de hangszórón is bemondják az állomás nevét. Megnyugtató érzés egy idegen országban. A végállomáson megköszönik nekünk, utasoknak, hogy igénybe vettük a vasút szolgáltatását, és szép napot kívánnak. Kifelé menet kell a jegyet kezelni, aha, szóval ezért nem volt kalauz a vonatban.

A londoni pályaudvaron hatalmas tömeg özönlik a metróba. A biztonság kedvéért megkérdem az ellenőrtől az én irányomat, mert ha rossz felé indulok el, nehéz visszatérni. Szavaiból nem sokat értek, de a kezével jelzett irányt követve megtalálom a piros Central Line-t. Bejutni a sávba csak az ellenőrzőkapun keresztül lehet, amely a jegyet is kezeli. Eszembe jut a budapesti metró sok száz ellenőre, akik az állomásokon reménytelenül próbálják minden utas menetjegyét ellenőrizni és kiszűrni a simlizőket. Ezt a módszert alkalmazva a londoni metró öt perc alatt bedugulna. De Budapest talán átvehetné a londoni gyakorlatot.

Az esti csúcs után vonatozom vissza a lányomékhoz. Most már nincs hangosbeszélő, sem elektronikus menetrend. Talán mindenkiről feltételezik, hogy hazafelé tart, és tudja, hova akar eljutni. Ez az apróság azonban már nem zavar. A sok, meglepően kellemes élmény mellett ezt a kis szépséghibáját a brit vasútnak elnézem.