VISSZATEKINTŐ

Lassan negyvenöt éve annak is, hogy Orbán Gábor nyelvész eltávozott körünkből — a jövő esztendő első napján emlékezhetünk meg születésének százhuszadik évfordulójáról. A kőszegi származású magyar—latin szakos tudós tanár első katedrája Privigyén állt, ám pályájának leghosszabb távját pozsonyi évtizedei tették ki. Volt pozsonyi gimnáziumi tanár, oktatott a pozsonyi Pedagógiai Főiskolán, legvégül a Comenius Egyetem magyar nyelv és irodalom tanszékén. Akik nem tanárukként tisztelhették őt, ismerhették számos nyelvművelő írása és rádió-előadásai révén. Számtalan, ma már nem használatos, ritkán látható tankönyv (nyelvtanok, nyelvtani gyakorló- és segédkönyvek, latin szöveggyűjtemények) és szótár szerzője és társszerzője volt. Sírja a pozsonyi Márton-temetőben található.

Ma már csak az irodalom- és a nyelvtörténet tartja őt számon annak ellenére, hogy az első köztársaság idején jelentős tudományos-közéleti szerepet töltött be (többek közt elnöke volt a Masaryk Akadémia néven is ismert Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaságnak), s felbecsülhetetlen érdemeket szerzett a finnugor és a magyar nyelvészet terén végzett nyelvtörténeti kutatásaival is. A magyar nyelv (Prága, 1935) című könyvét nagy elismeréssel („a maga nemében kifogástalan”) méltatta a Pesti Hírlap hasábjain Kosztolányi Dezső.

Legjelentősebb művének a hetven évvel ezelőtt megjelent A finnugor nyelvek számnevei címűt tarthatjuk, mely ma is értékes nyelvtörténeti forrásmunka, élvezetes és hasznos olvasmány. „Szerény munkánkat nem tekintjük pusztán a magunkénak, hanem az egész csehszlovákiai magyarság szellemi tükrének, történelmi dokumentumának” — ajánlja könyvét a szerző, aki nyelvészként, összehasonlító nyelvtörténetével is a tudományos múltismereten alapuló nemzetek közti kapcsolatápolás mellett tört lándzsát.

(cs)