„Verje meg az Isten, aki besorozott engem”

Nem is olyan régen nagy csinnadrattával ünnepeltük a NATO-hoz való csatlakozásunkat. Pozsonyban sosem látott egyenruhák villogtak, katonazenekarok térzenét adtak, sőt: egy pillanatra bárki mundérba bújhatott. Fel volt ugyanis állítva egy kartonkatona, terepszínű ruhában, fegyverrel a kezében. Arca nem volt a papírharcosnak. Aki akart, mögé állhatott és lefényképezkedhetett. Egy pillanatnyi katonaság. A vakuvillanás után aztán folytatódhatott a boldog civil élet. Az önfeledt fényképezkedőket elnézve ötlött eszembe: milyen régen szerettem volna már írni Tipary László El kell menni katonának... című könyvéről.

Tipary László könyvecskéjében egy katonai emlékkönyv és három katonafüzet tartalmából közöl válogatást. Katonafüzet. Jó szó. Nyilván a katonakönyv analógiájára keletkezett, ami végül is logikus. Ha van katonakönyv, miért ne lenne katonafüzet. Régen a fiatalok „dallos” irkákba másolták kedvenc népdalaikat, nótáikat, az aktuális slágereket. S ez a szokás nem szakadt meg a katonaság alatt sem. A mundérban töltött esztendők termését foglalta magába a katonafüzet. A szerkesztő egy első világháború előtti és három, az első Csehszlovák Köztársaságból származó katonafüzet/emlékkönyv terméséből szemezget. Tehát leletmentő munkáról van szó. Közreadás nélkül a füzetekbe foglaltak óhatatlanul elvesztek volna. A kapott eredménnyel azonban mégsem lehetünk maradéktalanul elégedettek, a szerző által alkalmazott szelekciós elvek miatt. Mi, naiv olvasók, akik még soha nem láttunk egyetlen katonafüzetet sem, szívesen vettük volna, ha közreadójuk teljes terjedelmükben ismerteti azokat. Az első katonafüzet ugyan még közelít ehhez, de a többi alaposan meg lett szerkesztve. Csala Ferencéből például kimaradt a magyar—cseh szótár, meg a csehszlovák hadsereg felépítése, holott ezek dokumentumértékűek. „Utánuk következnek a versek, emléksorok, népdalok, magyar nóták, slágerek stb. Ezekből válogattunk egy kisebb csokorra valót, mivel némelyikük közismert, vagy már az előbbiekben szerepel.” Na de milyen elvek alapján történt a válogatás? Szerencsésebb lett volna, ha legalább mutatóban közli, melyek azok a valóban közismert szerzemények, melyek nem kerültek be a kötetbe. Ahol lehetséges, nem ártott volna a katonanóták kottáit is közölni, mert így a leletmentés féloldalas, a szövegek csupán versként értelmezhetők. ĺgy csak a katonafüzetek Tipary László általi ideájával szembesülhetünk.

Az első füzet tulajdonosa a palásti születésű Medgyesi Pál, aki a három esztendőt szolgált a Monarchia közös hadseregének tüzéreként. A füzet katonanótákat, a katonaéletből vett verseket, katonaimádságokat; betyárdalokat, népdalokat, magyar nótákat; népballadákat; leveleket, levélmintákat; egy hazafias dalt és lakodalmi verseket tartalmaz. A füzet elején természetesen ott találjuk a katonai esküt is, melyen a magyar fiúk elkötelezték magukat: hűségesen és hódolattal viseltetnek a császár iránt.

Érdekes megoldás, ahogy az olyan bevett imaformákat, mint a hiszekegy vagy a litánia, hogyan vonják „saját használatba” anélkül, hogy blaszfémiába fordítanák azokat: „Ments meg, Uram minket a fegyverforgatástól, / Ments meg, Uram minket a ghajdra való járástól, / Ments meg, Uram minket a borzasztó sicegrecírozástól.” Egy napiparancs-átiratban pedig a Biblia néhány szereplőjét és a szenteket osztja be laktanyaszolgálatba nagy önbizalommal az „1907-beli öreg harcos”: „Szent Vendel és Urbán, holnap ezredkirukkolásra jönnek (...) Traszporálva lesznek, szent Mihály főangyal, / az ő sebes repülése miatt, agyutánsnak lett kinevezve / Gábriel angyal, mivel Ádámot és Évát a Paradicsomból / Kiűzte, zsandárokhoz lett ítélve.” A verses és prózai levelek című rész Medgyesi Pál káplár gazdag szerelmi életéről árulkodik. A versekben öt hölgy van nevén szólítva, a többi, név nélküli költemény előnye pedig, hogy bárkinek elküldhető...

A következő katonafüzet Hornok Pálé, aki Terezínben volt katona, de már a Monarchia széthullása után. A három hadfi közül láthatóan Hornok Pál viselte a legnehezebben a katonaélet megpróbáltatásait. Füzetének elejébe azt írta: „míg odakünn a cseh fiúk jól érezték magukat — addig én a hideg kaszárnyában szomorúan írtam e sorokat. Igaz, lett volna alkalmam elsajátítani a nyelvüket, de magyar büszkeségem be nem vette ezeket.” A Májusi emlék című verse a kedves hiányával indít, mely egy általánosabb jellegű magányba csap át, hogy végül rádöbbentsen terezíni „magyarmagányára” (hogy a fiatalon elhunyt Kantár Csaba egy kulcskifejezését kölcsönözzük). Persze van ezekben a költeményekben jó adag falvédői közhelyesség is, hogy csak egy enyhe példát említsünk: „A szépség csak egy rózsaszál, a jóság az egy egész csokor. / Folynia kell a folyónak, repülni a madárnak, / Fújdogálni a szellőnek.” Olykor egy képzavar is becsúszik, az Este című opus beszélője véres tintával szeretne az ablak fájába vésni. Majd így folytatja: „Este, mikor a holtak órája ver, / Szeretnék én is szellem lenni, szárnyra kelni, / Annak, aki epedve vár, ajkára csókot adni.” Azt hiszem, a vágyakozás tárgyát képező hölgy belehalna, ha egy szellem egyszerre csak szájon csókolná, ráadásul a holtak óráján. Bár a három auktor közül Hornok bizonyul a legtudatosabb szerzőnek. Mintha megsejtette volna, hogy egyszer majd nyomtatásba kerül: „Ami volt tegnap, az ma már nincsen. / De amit e könyvbe leírok tollammal, / Évtizedek sem mossák le onnan. / Meg lesz minden emlék, itt ebben a könyvben.” Az Összeomlás című verset pedig haláltáncának nyers naturalizmusa teszi a kötet versszerűséget leginkább mutató írásává.

A harmadik rímfaragó Csala Ferenc. Ő annyiban különbözik két társától, hogy verseit, feljegyzéseit nem egy helyre írta, a már megszokott füzeten kívül neki egy emlékkönyve is volt. Az emlékkönyvbe bekerült nótákon figyelhetjük meg leginkább azt a tendenciát, melyet a szerkesztő bevezetőjében említ: a csehszlovák hadseregbe bekerült magyar nemzetiségű katonák a már ismert katonanótákba behelyettesítették a csehországi szolgálati helyeiket. Csala Ferenc emlékkönyvének egyedi, a másik kettőnél nem tapasztalt műfaja az aforizma. A Katona jellemvonásai és a Tüzér közmondások egy-egy mondatba igyekszenek összefoglalni a katona szempontjából lényeges, legkülönfélébb dolgokat, jelenségeket.

Tipary László könyvét főként azért tartom fontosak, mert egy újabb kutatandó területre hívja fel a figyelmünket. Gondolom, már elég sok ilyen irkát eltüzeltek, kidobtak, s a még meglevő füzetek is menthetetlenül az enyészetéi lesznek, ha időben nem gyűjti őket össze valaki. Persze Goethének és Byronnak egyelőre nem kell aggódnia, a bennük foglaltak nem döngetik a Parnasszus csúcsát. Leginkább a vőfélyek verseihez tudnám hasonlítani ezeket a költeményeket. Egy-egy tréfás ételbeköszöntő sosem fog bőrkötésben megjelenni, de egy lakodalom hangulatát épp úgy feldobja, ahogy egy unalmas kaszárnyai napot egy átszerkesztett katonanóta.

Kocur László