vÉRfarkas

ÉR — érdek, érdes, érv, érvényes, értelmes, érzelmes, vér — folytathatnánk a felsorolást, eltűnődve a címadó szóelem ismétlése révén megteremtődő párhuzamok jelentésén és jelentőségén. Nem tennénk mást, mint amit a könyv írója is: rábíznánk magunkat a nyelvre (ami nem jelenti okvetlenül, hogy megbízunk benne), s megpróbálnánk kibontani azt, amit a grammatika és retorika kínál fel számunkra. Felvetődő kérdéseinkre magában a kérdezést lehetővé tevő médiumban keresnénk a választ; szabadjára engednénk a szó teremtő erejét.

Farkas Zsolt is hasonló feladatra vállalkozik. A könyvét jellemző nyelvkritikai attitűd, a folyamatosan ébren tartott önreflexió, illetve az áthajlások, újrafogalmazások mentén építkező fragmentáris, mozaikszerű kompozíció a wittgensteini hagyományok (Filozófiai vizsgálódások) folytatásaként hat. Ezt a benyomást erősíti továbbá a kifejezés gnómikussága is (aforizmák, közmondások, margináliák). Ez utóbbi stílussajátosság azonban felidézi egy másik, többször hivatkozott filozófus írásmódját is: Friedrich Nietzschéjét. S hogy milyen kérdések is izgatják a könyv szerzőjét? Mivel a kötet „vegyes nézetek és mondások” gyűjteménye (hogy az utóbb említett bölcselő egyik művének részletére utaljak), ezért nem könnyű a kérdésre válaszolni; azonban nem csak ezért hátrálok meg, s választok más utat a könyv bemutatásához. Egy ilyen tematikus szempontú leltározás ugyanis nem árulna el semmit arról, ami benne a legérdekesebb: a kérdezés és a válaszadás módjáról. Lássuk tehát, hogyan építkezik és kommunikál Farkas Zsolt — szövege.

Mindenekelőtt a műfaj és beszédmód rétegezettségével szembesülünk. Az ÉR heterogén műfaji arculata a különböző diszciplínák, írásmódok, beszédregiszterek, stílusnemek egymásbaoltásával jön létre; különféle nyelvek és elméleti szótárak közti sorozatos fordítások, átkódolások eredményeként egy olyan szövegtér alakul ki, mely a filozófia tárgykörébe (is) tartozó problémák újszerű felvetésének és kommentálásának válik a terepévé. Jellemző példája ez a „diszciplináris kötöttségeket fellazító újraírás”-nak (Jonathan Culler: Dekonstrukció). Mindenekelőtt a filozófia, a szemiológia, a pszichoanalízis, a nyelvészet, a rétorika és a biológia teorémái és fogalmi rendszerei közti párbeszédnek lehetünk tanúi. Farkas Zsolt számára ezek a diszciplínák olyanok, mint egymás problémáit és kérdezési horizontjait sajátosan megvilágító tükrök: a gének működését a nyelvi működés analógiáján keresztül tudjuk jobban megérteni — „sejtheted” (45.), a biológiai reflexek retorikai magyarázatot nyernek (44.), megtudhatjuk, hogy a „nemiség és kétértelműség két szerelmes pár, mindig együtt jár” (47.), azaz a szexualitás a „legközönségesebb modellje a (...) tropológiai felpörgetettségnek” stb. Az idézetekből is kitetszik (ki tetszik?), hogy a könyv szórakoztató olvasmány (is?) akar lenni.

Ezt szolgálja a szöveg egyik meghatározó eljárása, a meredek stílustörés. A spekulatív fogalmiságot az élőbeszédszerű — szlenges vagy vulgáris elemektől sem mentes — stilizáció ellenpontozza. A gondolkodás szigorúsága az irónia távolító, relativizáló mechanizmusainak és a komikus hatáskeltés eszközeinek (vicc, gag) köszönhetően folyamatos oldódásnak van kitéve. Másik gyakori fogása a travesztia: a kulturális, nemzeti vagy irodalmi emlékezet őrizte mondások (emblematikus irodalmi idézetek, szállóigék, közmondások) jelentését kiforgatja, nem kímélve még az olyan kultikus szövegeket sem, mint Himnusz vagy a Szózat. Pl.: „meghalt Mátyás, az igazság odaát van” (86.), „Itt félned csalnod kell” (64.), „A napsütötte ég fölötted, az erkölcsi törvény kívüled.” (11.)

Ezek a szellemes nyelvjátékok tartoznak a könyv élvezhetőbb részei közé, együtt azokkal a szakaszokkal, melyekben a regiszertváltásnak köszönhetően (tudományos-fogalmiból szlengbe vagy természettudományiból bölcsészetibe — és vissza) bizonyos — egyébiránt már ismert — fogalmak, jelenségek újszerű megvilágítást nyernek. Ott azonban, ahol a szerző mániákus tipologizáló hajlama és rögeszméi („para”, „neuró”) uralják a gondolatmenetet, a szöveg fárasztóvá válik; a fejtegetések elveszítik valódi tétjüket és öncélúvá, majd unalmassá válnak.

Talán azért is vannak ilyen vegyes olvasói tapasztalataim, mert, ha nem is egy, de mondjuk két szuszra olvastam végig a könyvet, miközben, éreztem én, hogy inkább egy szemléző, válogató, „cikcakkos” olvasást kívánna meg. Ilyenkor az olvasó szabadon garázdálkodik a szövegben, ízlésének, érdeklődésének és hangulatának megfelelően emelve ki érdekes és ejtve el érdektelen részleteket.

Benyovszky Krisztián