Vérbe fojtott antikommunista forradalmak

Fél évszázaddal ezelőtt ezekben a napokban Magyarország harcban állt a megszálló szovjet haderőkkel.
Mai visszatekintésünkben a kommunistaellenes forradalmakat vesszük szemügyre.

1953, 1956, 1968, 1980 – évszámok, melyekben az a közös, hogy az ekkor kirobbant forradalmak és/vagy reformfolyamatok mind megbuktak.
Keletnémet elsőség A kommunista rendszer elleni első népfelkelés az NDK-ban zajlott. Sztálin halála után a szovjet pártvezetés átértékelte a szocializmus építésének politikáját: ennek keretében pedig az NDK-s elvtársakat is megdorgálta. Ennek eredményeként június 11-én a Német Szocialista Egységpárt nyilatkozatot tett közzé, amelyben elismerte hibáit. Bejelentettek néhány „könnyítő intézkedést”, a társadalom azonban nem várt módon válaszolt az „önkritikára“.
Június 16-án mintegy ezer ember tüntetett Berlinben a rendszer ellen. Másnap vidéken is zavargások törtek ki, a sztrájkokban mintegy 300–400 ezer ember vett részt. A tiltakozó tömegek a kormány lemondását, szabad választásokat, a hadsereg feloszlatását és Németország egységének visszaállítását követelték. A vezető nélküli, spontán megmozdulások ellen június 17-én a szovjet megszálló hatalom kihirdette a szükségállapotot. Június 19-re a helyzet „normalizálódott”. A megtorlás nem maradt el: mintegy 20 ezer személyt letartóztattak, 3 ezer főt börtönbüntetésre ítéltek. Közel 200 tüntető életét vesztette, 21 személyt pedig a statáriális bíróság ítélt halálra és kivégeztetett. 1956, Magyarország Sztálin 1953-as halála után Magyarországon is elindult egy gyenge enyhülési folyamat, mely viszont nemsokára megrekedt. Az 56-os események kialakulására hatott a szovjet csapatok ausztriai kivonulása 1955-ben, illetve a lengyel reformkommunisták győzelme. A forradalom, akár a 89-es bársonyos forradalom is, diáktüntetésekkel kezdődött. Október 23-án többszázezres megmozdulásra került sor a fővárosban, amire a párt ortodox vezetése a katonaság riadóztatásával válaszolt. A tüntetők viszont nem tágítottak, többszázezres tömeg jelent meg az utcákon, számos helyen lövöldözések törtek ki.
A pártvezetőség az események hatására megzavarodott, a sztálinista vezérek megbuktak, a hatalom a Nagy Imre vezette reformszárny kezébe ment át. A változásokat viszont nem lehetett félúton megállítani, így a vezetés kénytelen volt bejelenteni az egypártrendszer végét, valamint tárgyalásokat kezdeményezni a szovjet csapatok távozásáról. A kormányzáshoz egy szűkebb, az 1945-ös koalíciós pártokat tömörítő ideiglenes nemzeti kormányt állítottak fel. Ezzel a lépéssel a szocialista blokk államai közül legmesszebb a magyar forradalom ment el.
Ez is lett vesztének a fő oka. A forradalom első napjaiban maga a szovjet pártvezetés is megosztott volt: Hruscsov és a többség eleinte a katonai beavatkozás helyett a politikai megoldást, a reformkommunista vezetést támogatta. Miután azonban a koalíciós magyar kormány túllépett a Szovjetunió számára elfogadható reformok szintjén, az USA és a nyugati nagyhatalmak pedig kifejezték, hogy nem nyújtanak segítséget Magyarországnak, a szovjet politika vezetői is a katonai támadás mellett döntöttek.
Ez november 4-én kezdődött és 11-én ért véget az utolsó pesti ellenállási pontok felszámolásával. A Kádár-vezetés könyörtelenül leszámolt a forradalmárokkal: 1959-ig, a leszámolás befejeztéig mintegy 400 embert végeztek ki a forradalomban való részvételért, közel 22 ezer személyt bebörtönöztek, 18 ezer főt internáltak. A forradalom leverése után mintegy 200 ezer ember hagyta el Magyarországot. Reformálni a reformálhatatlant A magyarországi eseményekkel szemben a csehszlovákiai reformfolyamat sosem lépte túl a kommunizmus kereteit, ám a szovjet vezetés enélkül is a beavatkozás mellett döntött. Miután 1968 januárjában a reformer Alexander Dubček került a kommunista párt élére, hozzákezdett a párt és a rendszer átalakításához, hogy sikerüljön úrrá lennie az elégedetlenségen, amelyet két évtized rossz gazdasági irányítása és az elnyomás okozott. Szabadlábra helyeztek minden politikai elítéltet, a sajtó cenzúráját is beszüntették márciusban, az utazási korlátozásokon enyhítették. Dubček bizonyos szempontból nagyon sikeres volt, mert bár az országban nagy volt az elégedetlenség, a párt hegemóniáját továbbrasemkérdőjelezték meg tömegesen. Több mint kérdéses, hogy hosszú távon is megmaradhatott volna-e az „emberarcú szocializmus”.
Bár Dubček törekedett arra, hogy Moszkvával továbbra is jó kapcsolatot tartson fentn nem tudta felmérni, hogy reformjai milyen nagy kihívást jelentenek a szomszédos országok politikai rendszereinek – a helyzet a szovjet vezetés számára is nagyon veszélyesnek tűnt. Ezért augusztus 20-án az éjjeli órákban szovjet csapatok léptek be Csehszlovákiába, őket lengyel, magyar és bolgár alakulatok kísérték. A csehszlovák hadsereg nem állt ellen, a reformerek fokozatosan szorultak háttérbe. Dubček és társai nem mutattak komolyabb ellenállást. Ezzel vérontás nélkül ért véget a prágai tavasz. 1969-ben az új főtitkár Gustáv Husák lett, aki ismét a keményvonalas politikát képviselte, bevezetve a normalizációt.
1980, Szolidaritás A 70-es évek végén általános volt az elégedetlenség a rendszerrel Lengyelországban is, mely 1980-ban a Lech Walesa vezette Szolidaritás mozgalom megmozdulásaiban öltött testet. A lengyel eseményekre nagy hatással volt Karol Wojtyla pápává választása, aki II. János Pálként 1979-ben látogatást tett hazájában. Ő volt az első pápa, aki kommunista országba látogathatott. 1980. augusztusában a gdański hajógyári munkásság sztrájkba kezdett. A megmozdulást az egész országban hasonló tiltakozások követték. Szeptemberben Walesáék megállapodtak a kormánnyal, a szervezet független, regisztrált szakszervezetté alakult át. Tagsága fokozatosan nőtt, 1981-ben közel 10 millió tagja volt.
Ezzel a Szolidaritás olyan népszerűvé vált, hogy veszélyeztette a kommunista hatalmat. Wojciech Jaruzelski tábornok, pártfőtitkár 1981 decemberében kihirdette a statáriumot. A katonai hatalom megszállta az utcákat. Az akcióban 1750 tank és 9 ezer gépkocsi fedezete mellett 70 ezer katona és 30 ezer belügyes vett részt. Felfüggesztették a szabadságjogokat, lezárták a határokat, elrendelték a kijárási tilalmat, a gyárakat katonai ellenőrzés alá vonták. Minden sajtótevékenységet felfüggesztettek, kizárólag a párt és a katonaság hivatalos lapja jelenhetett meg, a telefonvonalak egy hónapra elnémultak.
A Szolidaritás több mint ötezer tagját tartóztatták le, zárták internáló táborokba, illetve ítélték el. A független szakszervezeti mozgalmat 1982. október 8-án törvényen kívül helyezték.