Végjátszma, végszavazás, végnapok...

MIKLÓSI PÉTER

Szakmai pályáját tekintve fogorvos. Hét csilizközi falu központi rendelőjében, Csilizradványon fogadta a kezelésre érkező pácienseket. De rendelőjének ajtaja máskor is nyitva állt mindenki előtt: anno, még a mobilmentes világban az emberek oda jártak telefonálni, segített nekik kérvényt írni, vagy éppenséggel tanácsot adni, hová is jelentkezzen továbbtanulásra a gyerek. Politizálni a rendszerváltás után az MKP egyik elődpártjában, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomban kezdett. Igaz, a legelején csupán érdeklődő támogatóként, mígnem fokozatosan belesodródott a nagypolitikába: 1992 júniusában – az egykori Csehszlovákia széteséséig – a prágai Szövetségi Gyűlés Nemzetek Kamarájában szerzett mandátumot, 1998 után pedig a Magyar Koalíció Pártjának lett parlamenti képviselője Pozsonyban. Mint mondja, abban, hogy a fogorvosi széket a képviselői padsorokra cserélje, része volt a fiának is, aki annak idején azt találta mondani neki: Többre is képes vagy, mint hogy csak vidéken fogorvos legyél! 2012 őszén viszont a kereken húsz évvel korábbi emlékeket ébresztgetjük. Az akkori szövetségi állam fővárosában töltött rövid képviselői időszak politikai magasfeszültségének történéseiről Sárközy Klárával Nagymegyeren, az otthonában beszélgetünk.

Az 1992-es parlamenti választásokat követően a Szövetségi Gyűlés június 25-én tartotta alakuló ülését. Esetleg már az első napokban érezhető volt, hogy képviselőkként önök egy végjátszma szereplői?

Talán az akkori, a parlamenti újoncsággal járó tapasztalatlanságom okozta, de Prágában július 17-éig, tehát a Pozsonyban született függetlenségi nyilatkozat kikiáltásáig, szerintem, békés hangulatú, rutinszerű munka folyt az országházban. Pozsony határozott lépése azonban egyik napról a másikra nemcsak a kedélyeket kavarta fel, hanem új helyzetbe is hozta az addig szövetségi pályán mozgó Csehszlovákiát. Rögtön a Szlovák Nemzeti Tanács ominózus nyilatkozatának másnapján, a pénteki képviselői különgéphez igyekvő autóbuszban, a HZDS és az SNS képviselői örömujjongásban tették meg a prágai reptérre vezető utat. A különböző hírügynökségi jelentések után ez az ujjongás árulkodott félreérthetetlenül arról, hogy az országban olyasmi van kialakulóban, aminek nyilván sorsdöntő következményei lehetnek.

Persze, a húsz évvel ezelőtti júniusi választásokat megelőző kampányban elhangzottak alapján azért már kilencvenkettő tavaszán is sejthető volt, hogy valami lóg a levegőben... A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom ebben a feszültebb légkörben milyen meghatalmazással bocsátotta Prágába oda megválasztott képviselőit?

Különösebb útmutatást nem kaptunk. Annyiban maradtunk, hogy a lényegesebb szavazások előtt konzultálni fogunk a mozgalom pozsonyi központjával. Ennek dacára a gyakorlatban, legalábbis eleinte, mintha bizonyos fokú elszigeteltségben éltünk volna. Egyrészt a távolság miatt, másrészt azért, mert hamarosan kiderült, hogy Pozsonyban történnek a fontosabb dolgok. És amíg itt az Együttélés, illetve az MKDM külön-külön parlamenti frakciót alakított, Prágában közös klubot hoztunk létre. Ennek elnöke Duray Miklós lett, viszont az MKDM csúcsvezetéséből nem volt Prágában senki sem. Ezért mi, a magyar kereszténydemokrata képviselők a Coexistencia klubban kissé a másodhegedűsök pozíciójába csúsztunk. Később azért rájöttem, hogy az MKDM pozsonyi központjában ’92 első félévében már nyilván sejtették Csehszlovákia fölbomlásának valószínűségét; s ezzel egyben azt is, hogy a prágai képviselői megbízatás csak tiszavirág-életű lesz.

Vívónyelven szólva, egy-két taktikai „tempóvágás” tényleg előrevetítette a cseh–szlovák államjogi „csörte” kimenetelét. Például a Szlovák Nemzeti Tanács májusi ülésén az SNS képviselői újra előterjesztették az előzőleg is indulatos vitát kavaró korábbi nyilatkozattervezetet Szlovákia szuverenitásáról, igaz, ezúttal még kellő szavazattöbbség nélkül. Vagy említhetném június 8-át, amikor csupán három nappal a választások után Brünnben Václav Klaus még egy működőképes föderáció, míg Vladimír Mečiar a konföderáció és Szlovákia önálló nemzetközi jogalanyisága mellett kardoskodott. Az efféle mozzanatok általában a „hamu alatt parázsló harag” félreérthetetlen jeleinek számítanak!

Valóban. Bár Prágában sokáig az volt a többségi vélemény, hogy a szlovák fél nem mer majd addig-addig kakaskodni, amíg széthullik Csehszlovákia. Arról nem is beszélve, hogy a jogászok zöme egészen az őszi ülésszak kezdetéig csakis egy népszavazás eredményétől tette függővé az ország jövőjét. De arra mégsem került sor. Szlovákiában viszont eközben, például az önálló alkotmány elfogadásával, lényegbevágó dolgok történtek. Ezzel szemben Václav Klausnak a működőképes föderációról szóló elképzelése őszinte szándék volt. Természetesen, csak egy bizonyos időpontig. Utána hidegvérrel, pókerarccal levezényelte a két országrész önállóvá válásának folyamatát. A Szövetségi Gyűlés magyar képviselőinek közös klubja pedig eleve eldöntötte, hogy nem fogjuk megszavazni az ország kettészakítását megpecsételő alkotmánytörvényt, bár egymással beszélgetve az a felismerés is szóba jött közöttünk, hogy az önálló Szlovákiában, országos mértékben, jelentősen emelkedik majd a hazai magyarság számaránya. Ám ez az evidencia sem befolyásolta álláspontunkat, hogy szavazatunkkal nem fogunk egy gyékényen árulni az SNS-szel, a HZDS-szel meg a csehországi radikálisokkal.

Az MKDM berkeiben voltak határozott, illetve annál is keményebb ellenzői az országbontásnak?

Prágában tevékenykedő képviselőként, érthetően, nagyon ritkán voltam jelen a mozgalom központi vezetésének pozsonyi megbeszélésein. Arra viszont világosan emlékszem, hogy időben és félreérthetetlenül leszögeztük: mindaz, ami a különböző háttéralkukkal történni fog, számunkra elfogadhatatlan. Úgy tartottuk, okvetlenül meg kell kérdezni a lakosságot, kikérni a véleményét egy kötelező érvényű referendumban.

Ami jogos elvárás volt. De annak még csak szándéka is kútba esett. Miért?

A népszavazást, a véleménynyilvánítás demokratikus eszközeként, nemcsak mi, hanem például a KDH, azaz a szlovák kereszténydemokraták és a baloldal szintén szorgalmazta. Érdemben mégsem jöhetett szóba, mert Klaus és Mečiar urak már a nyár folyamán egyszerűen annak elmaradásáról határoztak. Érvként az volt a kifogásuk, hogy a lakosságnak nincs elegendő információja, így szavazgatnia sincs miről!...

Volt viszont helyette a Szövetségi Gyűlésben 1992. november 25-én egy alkotmányos erejű végszavazás. Annak hangulatára, két évtized távlatából, ön miként emlékszik vissza?

Őszintén szólva, a szóban forgó végszavazás módjára húsz esztendő múltán sem érdemes túl sok szót vesztegetni. Mert a szavazás kimenetele az utolsó percig ugyan bizonytalan volt, de a kulisszák mögötti alkukötések révén tulajdonképpen előre sejteni lehetett, hogy átszavazással a Nemzetek Kamarájában is meglesz a föderációs államforma felbomlásához szükséges 46 szavazat. A kérdés inkább az volt, hogy a Demokratikus Baloldal Pártjának képviselői között pusztán az a szükséges egyetlenegy, vagy több átszavazó akad-e? Az ülésteremben ezért a szavazás pár másodperce alatt szinte pattanásig feszült légkör uralkodott, ami pedig különösen érdekes, hogy a végszavazás eredményének kihirdetése után sem csattant föl taps, hanem ellenkezőleg, néhány pillanatig még döbbent csönd telepedett a képviselői padsorok közé.

Gondolom, ezek után nyilatkozhatta lakonikusan Peter Weiss pártelnök: „A DBP brutális nyomásnak engedett.” A másnapi újságok címlapjai pedig ennél is lakonikusabban fogalmaztak: KÉSZ A FÖDERÁCIÓ HALOTTI LEVELE!

Első benyomásaim alapján akkor talán én is ennyire gyászosan fogtam föl a történteket, hiszen nem tudtuk, nem tudhattuk, mi vár ránk. Ma viszont úgy látom, az élet lehetővé tette számomra, hogy képviselőként én is történelmet írjak, noha a história új lapjai nem mindig örömteliek. Ettől függetlenül a november 25-én elfogadott alkotmánytörvény után az egykori Csehszlovákia valóban már csak a végnapjait élte.

Az idő távolából érdekes – és érdemes – összevetni mindhárom akkori (cseh)szlovákiai magyar párt első reakcióinak kulcsmondatait. A Magyar Polgári Párté: Hazánk lesz Szlovákia? Az Együttélésé: A következményekért nem vállalunk felelősséget. Az MKDM vezérmondata pedig: A döntést már nem lehet visszavonni.

Azzal máig érdemes tisztában lenni, hogy a kilencvenes évek elején másfajta politizálást folytatott az MKDM, illetve más stílust képviselt az Együttélés. A politizálásunk nyelvezete volt eltérő. Az MKDM hangvétele finomabb, kevésbé érdes volt. Az MPP-é pedig, addigra már parlamenten kívüli rendszerváltó pártként, aggódóbb.

Ön – utólagosan értékelve a ’92 júniusától decemberig történteket – sértőnek érzi, ha most azt mondom: önök, parlamenti képviselőkként, egy ország vég(hó)napjai végjátékának végszavazására voltak „száműzve” a száztornyú fővárosba. Kérdésként pedig hozzáfűzöm, hogy a Prágában töltött hét hónap végül is nem volt egyéb, mint rózsakerti séta?

Ó, dehogy! Én a politikai életem egyik legmeghatározóbb szakaszának tartom azt a fél évet. Akkor szereztem azokat a tapasztalatokat, amelyeket később bőven tudtam kamatoztatni. Például vitakultúra, felkészültség, napi szintű tájékozottság tekintetében.

Magyar szemmel, így hát bizonyos felülnézetből milyennek látta a cseh és a szlovák fél szembenállását az országbontás időszakában?

Bevallom, kissé kajánul úgy tartottam: fiúk, csak bokszoljatok bátran. Bár a szívem mélyén ott ült a félsz, hogy mit hoz majd a jövő nekünk, itt élő magyaroknak.

A tárgyalássorozat folyamán, mindent egy lapra téve, ki játszott komolyabb vabankot: Klaus vagy Mečiar?

Szerintem Mečiar. Nekem úgy tűnt, hogy a júniusi parlamenti választások után még jó ideig nemigen tudta fölfogni, mibe is vágta a fejszéjét. Sőt, néha úgy látszott, hogy a legszívesebben megállt volna a félúton, hiszen az ő választási kampányában – Szlovákia önállóbbá tételének öt variánsa között – Csehszlovákia kettéválása nem szerepelt! Részéről egy darabig inkább csak tapogatódzás folyt, míg viszont Klaus, közgazdászként, a kezdettől tisztában volt valamennyi várható lépés valamennyi következményével. Egy esetleges közös költségvetéstől akár a vagyonelosztásig. Václav Klaus a visszaemlékezéseiben például azt írja, hogy megdöbbent azon, Mečiar mennyire kevés jussot kért az ország akkor még közös vagyonából. Valószínűleg erre mondhatták a csehek: ha a szlovákoknak csupán ennyi kell, akkor tessék, menjenek csak, váljon ketté Csehszlovákia.

Ez lett volna az emlékezetes „Ať jdou!”?

Igen. De azért látni kell azt is, hogy a csehek részéről bizonyos fokú felsőbbrendűség szintén közrejátszott. A parlamentben sem láttam cseh és szlovák barátkozást. Még sörözgetés közben sem.

Az országosztó Klaus és Mečiar között ki volt a terminátor?

Mindenképp Václav Klaus. Ő helyből irányított, míg Mečiar, Pozsonyból, inkább csak reagálni tudott a cseh fél lépéseire. Végeredményben Csehszlovákia megszűnésének hivatalos dátumát is Václav Klaus jelölte meg 1992. december 31-ében, Vladimír Mečiarnak csak az a feladat jutott, hogy ezzel a bejelentéssel ő állhatott a nyilvánosság elé.

Önnek elégtételt jelentett, hogy 1998 után – immár a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsában az akkori MKP képviselőjeként – részese lehetett a mečiarizmus felszámolásának?

Nézze, hogy lezártuk azt a korszakot, jó érzéssel tölt el. De az is, hogy az ezredforduló éveiben Szlovákiának sikerült behozni az EU-csatlakozással kapcsolatos lemaradását. Remélem, ezzel szintén történelmet írtunk, én pedig ezt is becsülettel igyekeztem segíteni.