Változatok karácsonyfára

Ma egészen biztosan eljön a Jézuska. Csak azt nem lehet tudni pontosan, hogy délután érkezik-e vagy este. Alighanem inkább délután, mert szerintem ő is fél a sötétben. Becsönget – ha föléri a csengőgombot. Ha meg nem, akkor megrázza a kicsi harangját. Karácsonyfát hoz, olyan nagyot, hogy alig fér be az ajtón. Óvatosan tuszkolja, nehogy összetörjenek a piros gömbök. Anyu mutatja az utat, melyik szobába állítsa, mert tavaly még máshol laktunk. A Jézuska meg kirakja a hátizsákjából az ajándékokat. Megsúgja anyunak, hogy melyik csomag kié, nehogy véletlenül összekeverjük. Remélem, nem felejti el a pisilős babát. Az oviban le is rajzoltam, milyen legyen: pont olyan szép lett, mint Nikié, amit nemrég kapott a szülinapjára. És jó lenne még ágyikó is a babának, de az csak később jutott eszembe, amikor a tanító néni már elküldte a levelet a Jézuskának. Gergő azt mondta, ne búslakodjak, mert olyat is szokott hozni, amit meg se írunk. Meg azt is mondta, hogy a Jézuska helikopterrel jár, és csak leteszi az ablakba a karácsonyfát meg a csomagokat, aztán huss!, egyből elrepül. Ez butaság, mert mire odaérnénk az ablakhoz, a karácsonyfa rég lepottyanna a járdára ajándékostul-gömböstül. A Jézuska nem lehet ilyen szeles! És remélem, nem felejti le a karácsonyfáról a kicsi angyalt, amelyiknek ezüst bóbita van a fején. Tavaly is azt szerettem legjobban az összes dísz közül. Mindig intett a szárnyával, ha elmentem mellette. És megsúgta, hogy melyik a legjobb szaloncukor. Úgy ettem le az összes gesztenyéset, hogy a papírt szépen visszasimogattam a helyére. Csak ketten tudtuk: az angyal meg én. Tavaly muzsikáló lámpák is voltak a karácsonyfán. Apu nem nagyon örült nekik, folyton elfordította a gombot, hogy ne szóljanak. Anyu meg folyton visszapattintotta, mert neki nagyon is tetszett a zene. Veszekedtek ezen eleget. Most már nem veszekednek. Most már a lámpák is zenélhetnek kedvükre meg anyu kedvére. Ha megjön a Jézuska, biztosan csodálkozik majd, hogy csak ketten lakunk itt anyuval. Legjobb lenne, ha nem is hozna karácsonyfát. Se ajándékot. Hozná vissza inkább aput...

Nehogy az utolsó pillanatra hagyd! Vagy csak méregdrága óriások, vagy csenevész vacakok maradnak. De járhatsz rosszabbul is: nézd csak ezt a forradást... Ha elhúzom a hajam, jól látszik. Nem valami esztétikus, ugye? Hihetetlen ugyan, de bizony ez egy karácsonyfa-vásárlás következménye. Nem, nem viccelek. Várjunk csak... Kilenc éve volt. Igen, igen, Bori kilenc múlt, úgyhogy annyi. Szolgálati úton voltam, tudod, annál a lehetetlen cégnél dolgoztam, nem volt pardon, menni kellett, ünnep ide, év vége oda. Több száz kilométert vezettem mindenféle útviszonyok között, hullafáradtan estem be ebédre. Ági azzal fogadott, hogy nincsen fa. Mármint nem hogy nekünk nincsen (azt mondjuk sejtettem, hogy a három hónapos Borival nem indul el fenyőt vásárolni), hanem hogy az egész városban nincsen, a tévéből tudja. Egész egyszerűen elfogyott, kész, passz. Hát akkor műfa, mondom én. Azt azért mégse, mondja ő. Akkor mi legyen? Talán a nagycsarnokba még kapnak árut délután, mondja valami bizonytalan tévéhír alapján. Nem tehettem mást: nekivágtam. A nagycsarnokban kígyózó sorok, mintha a fél város elfelejtett volna valamit a karácsonyi lakoma kellékeiből. Alig tudtam átverekedni magam a Tulipán utcai bejárathoz, ahol a fenyőket árulják. Az árusok föl-alá járkáltak, amíg tehették az egyre sűrűsödő és egyre feszültebb emberekből álló tömegben. Jó másfél órát várakoztunk, amikor végre megjött a kamion. Ami ezután következett, azt nemigen tudom elég érzékletesen elmondani. A tömeg meglódult, a raktér ajtaját alig lehetett kinyitni, mikor nagy nehezen mégis sikerült, egy-egy fára három vevő is rátette a kezét, a szó szoros értelmében belekapaszkodtak, rángatták különböző irányokba. Az árusok üvöltöttek, a fájukra várók is üvöltöttek, megvadulva egymást taposták, mint egy kergült állatcsorda. Jaj, dehogynem menekültem volna, csakhogy szerencsétlenségemre – és mert nagyon akartam azt a fát – túl jól helyezkedtem, egyszerűen nem lehetett kisurranni, kijutni sehogy se. Úgyhogy jobb híján belecsimpaszkodtam én is egy egészen formás fenyőbe, harmadmagammal: egy fölaranyozott, dupla tokájú, frissen fodrászolt hajú ötvenes dáma és egy hivatalnokképű, deresedő halántékú férfi volt társam a karácsonyfa-zsákmányolásban. Szép szavak már nem voltak birtokunkban, alig palástolt indulatok csupán, úgyhogy jobb híján és némi farkasszem után nekiveselkedtünk. A hivatalnokképű szinte azonnal feladta a dupla tokájú dáma egy heves rándítása következtében. Csak azért nem esett hanyatt, mert körös-körül emberek dulakodtak, nem volt hova esnie. Esélyeim növekedése erőt adott, jól megmarkoltam a fa derekát, persze agyonszurkáltak a fenyőtűk, de hát ez elenyésző fájdalom volt a mindenfelől érkező ütések-rúgások-könyökölések mellett. Ellenfelem viszont szintén fölmérte lehetőségeit. Neki testi fölényén túl fegyvere is volt, ami csak utólag derült ki. Egy óvatlan pillanatban ugyanis fél kezével elengedte a zsákmányt, amit én jó jelnek véltem. Örömöm viszont elhamarkodott volt, mert a dáma alaposan fejbevágott a táskájával. Aztán még kétszer, már amennyire emlékszem. Mert azután elsötétült előttem a világ. A mentőkocsiban tértem magamhoz, szorgalmasan törölgették a fejem. Volt egy rafinált fémcsat is a dáma táskáján. Ennek köszönhetően órákat töltöttem az ügyeleten. Megdermedt a karácsonyi vacsora, mire hazaértem. Azóta nem vásárolunk karácsonyfát. Ági vesz néhány gallyat az illat kedvéért, fagyönggyel, tobozzal díszíti. Bori se méltatlankodik, a nagyiék fájával beéri. Szóval ne hagyd az utolsó pillanatra!

– Legelőször az égőket...

– Nem mindegy?

– Nem hát. Otthon is úgy szoktuk.

– Aha. Akkor itt kezdem, oké?

– Arra a felső ágra is tegyél!

– ĺgy megfelel?

– Meg. Milyen szép lesz.

– Na, ez kész. Most akkor mit?

– Jöhet a szaloncukor. Te melyiket szereted?

– Rakni egyiket se.

– Akkor ne rakd!

– De rakom. Mert akkor meg az lesz a bajod.

– Most mit provokálsz?

– Nem provokállak. A rumos-mazsolásat szeretem.

– A rum miatt?

– Nem. A mazsola miatt.

– Most rakd ezeket a gömböket!

– De rondák!

– Mi bajod velük?

– Giccsesek.

– Dehogy giccsesek. Inkább divatosak.

– Az szinonima.

– Mi van?

– Á, semmi...

– Most ezeket a masnikat...

– Nagyanyám mézeskalácsot meg pici piros almákat rakott a fára.

– No, az olyan is lehetett.

– Nekem tetszett.

– És ez? Ez nem tetszik?

– Hát...

– Undok vagy.

– Csak őszinte.

– Ha nem tudnád, ma van a szeretet ünnepe.

– És?

– Jaj, majdnem elfelejtettem. Még a tetejére tedd föl ezt a csillagot!

– Ezt?

– Mi van, ez se tetszik?

– De...

– Óvatosan, nehogy... Vigyázz!... Úristen, dől az egész! Jaj ne... Mind összetört? A csillag is?

– Beleakadt a pólóm. Véletlen...

– Szerintem direkt csináltad...

– Persze, előre kitervelt szándékkal. Azért kínlódtam itt fél délután, hogy lerántsam.

– Utálod a díszeimet!

– Neked teljesen elment az eszed!

– Most még sértegetsz is? Nem elég, hogy tönkreteszel mindent?

– Nem érted, hogy véletlen volt?

– Hagyjál békén! Menj a francba!

– A szeretet ünnepén?

Az éjféli miséről jöttünk, amikor megláttuk azokat a furcsa fényeket az oldalsó ablakban. Szerencsére nyitva volt az utcaajtó, az udvarról már jól láttuk, hogy mi van: az anyóka a karosszékben szunyókál, a műanyag karácsonyfa meg éppen lángra lobban a gyertyacsonktól. A bátyám nekirontott az ajtónak: az sem volt kulcsra zárva, talán készült még ki a néni. Mentettük a menthetőt. A lehető legjobbkor érkeztünk, a tűzoltókat nem is kellett riasztani. Milyen jó meleg van, motyogta a néni, mikor magához tért. Meleg helyzet volt, bizony, köhögött nevetve a bátyám. Kiviszem ezt a fát, tette még hozzá. Már elmúlt volna a karácsony, tűnődött a néni. Most született meg a Jézuska, mondtam biztatóan. Az jó, az nagyon jó, mosolyodott el, és imára kulcsolta a kezét.