Valami édes szomorúság

Mikor a csendet puha hóesés bugyolálja be, mikor az estébe hajló délutánon végigzörgető szélfuvallat elül, jó kicsit egyedül. Tán meglátom az angyalt, tán ma végre megláthatom. ĺgy gondoltam akkor is, gyerekkoromban, mikor félve és aprón húzódtam magamba, készítgetve apró lelkem a Jézuskával való találkozásra. Mindig azt mondták, ha jó leszel, ma láthatod, ma eljön hozzád is a Jézuska. ĺgy hát jó voltam, csendes, s vártam, magam sem tudom mit, talán a csodát. Vártam azt, hogy hirtelen béke lesz mindenütt. Vártam, hogy tényleg eljön hozzám a Jézuska, álmodtam a magam kívánságait teljesülni, s milyen csalódott voltam, hogy nem valósultak meg. Nem tudtam még akkor, hogy nem az anyagon, csak az anyagiakon múlik a boldogság. Nem az ezerszer megbámult kirakatban kerengő kisvonaton érkezik az, nem a kirakós játékban van eldugva, hanem a világ általam legjobban ismert és leginkább nem ismert részében, bennem található. Ott soha nem kerestem kicsi koromban. Mindig csillogásra vágytam, a bőségre, a sokra, s nem a megfogalmazhatatlan nyugalmra, a felismerésre, hogy a világ múlandó, a test csak por, s abba a másik dimenzióba tán csak az érzések és hangulatok lenyomatáról készült valamit viszem magammal majd egyszer. S még tán ez se biztos.

Sokáig úgy éltem, hogy nem szerettem az ünnepet. Ma már csak a külsőségeit nem szeretem. Az időkben való utazás ajándékát éppen az idő múlásától tanultam meg. Megtanultam, hogy aki nincs itt testben e világon, az bennem még mindig élhet. Beszélhet hozzám és én válaszolhatok neki. Találkozhatunk és megmutathatom neki, mi minden maradt még utána ebben a térben és időben. Megkereshetjük együtt a gondoktól szabadítót, aki nem bottal ver, aki nem tesz szemrehányást, aki nem panaszkodik, nem bánt és nem tesz se értem, se ellenem. Csak lehetőséget ad a szabad választásra. Egyszer kisded alakjában, másszor szenvedő testű férfiként, majd megint máskor mindenek fölött uralkodó bíróként és királyként.

Most éppen kisded alakjában látom. Úgy, mint kicsi koromban képzeltem el. Pufók, rózsaszín, mosolygó angyalokkal körülvett fázós újszülöttként. Csodálkoztam is, hogyan lehet egy gyerek az Isten? Hogyan lehet Isten benne egy gyerekben? Nem tudtam még akkor, hogy a gyermeki állapot a legközelebbi az istenihez. Az az állapot, amelyben a fantázia, a képzelet utazni és reptetni tud, amikor semmi nem lehetetlen, amikor minden azzá változik, amivé éppen csak akarom.

Beszélgessünk, jó?! Te, aki már születésedkor tudod, milyen sors vár rád, hogyan tudsz mosolyogni? Tudsz-e valamit mondani arról, miért vagyunk ilyen méltatlanok hozzád? Miért is szeretsz Te minket ennyire? Van értelme? Megérdemeljük?

Születésed napja biznisz lett. Agyfárasztó, lezsibbasztó roham mindenféle üzletekben. Sorban állunk és tülekedünk és nem igazán hiszem, hogy ezekben a sorban állásokban mindenkinek keresztényi gondolatok forognának éppen a fejében. Csak a pénz, csak a pénz, a „hol mi olcsóbb?”, a „mit is lehet venni?” kérdései hajtják az embert. Mi értelme van még így ünnepelni? Hiszen semmi más nem kell, csak a csendet bebugyoláló hóesés, szeretet, hallgatás, belső egyensúlyok megtalálása, a gyermekké változás képességének megőrzése. Csodák kellenek. Nem arannyal és hideg anyaggal teli csomagok, hanem egyetlen tiszta pillanat kellene. Valami olyan tudat, hogy most, legalább egy napig béke van, nincs éhezés a földön, nem ugat bele fegyver az éjszakába, nem sír fel fájdalomtól gyermek és öreg, nem didereg felnőtt férfi és nő a holnaptól való félelemtől. A Te mindenható békédre áhítozva egy pillanatra szeretnék megint gyerek lenni, és úgy várni Téged, mint régen. Semmit sem akarva és minden után vágyva, tisztán, befogadóan, békével telve, valami édes szomorúságot vigyázva bent a szívemben.