Vajon mit főz a Finn Zeneszerzőnő?

CSEHY ZOLTÁN

Lotta Wennäkoski az 1980-as évek végén Magyarországon tanult: ez a „bartóki” periódus vezette el őt a népdalkincs kortárs zenei hasznosíthatóságának posztmodern technikáihoz. A Nosztalgiáim című 2006-ban és 2007-ben komponált „magyar” darab két magyar népdal motívumkincsére épül: ez a ráépülés azonban inkább csak a kibomló speciális zenei kommentár alapja, mintsem valamiféle kreatív forrásfeltárás. Noha az alig több mint 12 perces alkotás karakterében hordozza a zenei értelemben vett „magyarosság” félreismerhetetlen bélyegét és a „tanulmányi kirándulás” jelleget (Wennäkoski technikája a leginkább talán Ligeti korai műveit idézheti a hallgatóban), a zene mégis egocentrikus marad – Wennäkoski nosztalgikus-egzotikus intimitásának elsődleges hordozója. Talán a zenei beágyazottságú költészetet művelő Eeva-Liisa Manner egyik remek verssora fejezi ki a legtökéletesebben ezt a zeneszerzői alapállást: „Nekem három lelkem van: álom, árnyék és sejtelem.”

A belső folyamatok kultúrtörténeti támpontokhoz rendelése jellemző a sokkal variábilisabb Sade avaa című alkotásra is, mely a szerző saját bevallása szerint egy Eeva-Liisa Manner-vers bűvöletében fogant, mely az álom és a hang viszonyát analizálja az eső metaforikus jelentéslehetőségeit szem előtt tartva. Wennäkoski sajátos analízist végez: a természet erőiben fedezi fel a zeneileg hasznosítható anyagot, a melodikus hanghatások lehetőségeit éppúgy, mint az önmagából fokozatosan kivetkőző monotonitást. Az eső nemcsak táplálója, megtisztítója a tájnak, hanem alakítója is: az anya és az anyag viszonyának zenei konfliktuslehetőségeit hordozza.

A CD leglíraibb felvétele a Culla d’aria (Légbölcső) vonósnégyes, mely a magyar fülnek Weöres Sándor egysoros verseit vagy Parti Nagy Lajos sajátos szókreációit idézi, egyetlen szóba sűrített költői jelentéslehetőségek ficánkoló sokaságát. Találóan írta Wennäkoski zenéjéről Osmo Tapio Räihälä, hogy „beszélj halkan, és még inkább odafigyelnek rád, mivel a hallgatók majd arra koncentrálnak, hogy halljanak”.

A cédé egy roppant sokféle hangulatot megjelenítő dalciklussal zárul, mely A nő szerelme és élete (2003) címet kapta, természetesen Robert Schumann Frauenliebe und – Leben címen közismert ciklusa nyomán, mintegy ellenpontként (Schumann zeneileg többször meg is idéződik), hiszen a mai női sors Chamisso és Schumann legszélsőségesebb elképzeléseit is felülmúlta, az intimitás pedig egészen örvényszerűen vált szinte infernálissá. Kétségtelenül van valami közös patologikus minimum a két sorozat között, mely a nemileg motivált létszorongatottság alapérzetében nyilvánul meg függetlenül attól, hogy a nyelv vagy a zene retorikája mennyire tényfeltáró vagy leleplező. Wennäkoski ciklusának alapérzése alighanem az általa is többször citált Arja Tiainen A nő szabadsága című versének világát idézi: „A nő szabadsága az, hogy nő. Ezt a férfiak nem értik, / de a legtöbb nő sem. Azért jó nőnek lenni.” S innen már csak egy lépés eljutni olyan triviálisnak ható, ám a retorikának köszönhetően költői jelentésekkel telítődő antimaximákig, mint pl.: „kevés férfi tud természetesen ülni egy székben.” Wennäkoski azonban nem akarja bezárni a nőt a maga nőiségébe, és egy radikális „mi-struktúra” létrehozását sem tarja kielégítőnek. Ő az interakció drámájára kíváncsi, s minden erejével azon van, hogy kommentálatlanul rögzítse annak megnyilvánulásait. A szerelem azonban nem olvadékony máz vagy retorikailag ügyesen felépített intimitásillúzió, hanem a haláltól való rettegés és menekülés egyik lehetséges megoldása és útja. A hat különböző lelkületű, korú és poétikájú finn költőnőtől vett szövegekből ügyesen kialakított librettó valóságos kamaraoperává avatja a művet, s ehhez a többszemélyűségből kialakított női intimitáshoz Wennäkoski valóban a kortárs opera számos megnyilatkozási módját volt képes hozzárendelni a melodikus megnyilvánulásoktól kezdődően a ritmikus és aritmikus szavalásig. Az analitikusan modern darab az emancipált nőt egyszerre és minden korábbinál sűrítettebben szembesíti a férficentikus közösségi elvárásrenddel, az értékrelativizáló jelen kihívásaival, a testtel és az érzelmek hiteltelenségével, hitelességével vagy retorikai-teátrális természetével.

„A Finn Költőnő csalánlevest főz az erdő rejtekében” – írja Arja Tiainen Híres emberek és gyönyörű nők című versében, melyben az archaikus női szépség és a mindenkori férfiúi hírnév közhelyén át láttatja a kortárs finn valóság női térfelét. De vajon mit főz a Finn Zeneszerzőnő? És ami még ennél is fontosabb: „Vajh, meddig képes állni eme előnyös testtartásban, / ha jön az ősz és a hosszú esők?” Reméljük, sokáig. (A Tiainen-versidézeteket Turczi István fordította.)

(Lotta Wennäkoski: Culla d’aria, Alba Records Oy, 2008.)