Vágyunk magánvizeken hajózik

Lévai Balázs Ljudmila Ulickajával készült televíziós beszélgetése során tette fel a világhírű orosz írónőnek többek között a következő két kérdést: Mit gondol, létezik alapvető különbség férfi és női irodalom között? Jellemezné önmagát úgy, mint női írót? Ekképp hangzott a válasz: Azt gondolom, hogy a férfiak és nők mindent máshogyan csinálnak. Máshogyan esznek, máshogyan örülnek és elégülnek ki, máshogyan szagolnak és gondolnak... Ugyanakkor azt is gondolom, hogy az irodalom mindenekelőtt jó és rossz, nem pedig férfi és női irodalomra osztható. Bár a kérdés valóban létezik.

Hogy miért épp ezzel a nem mindig célravezető, sőt inkább félrevezető kérdésfelvetéssel kezdem M. Csepécz Szilvia kötetének bemutatását, annak több oka is van: a szerző nő, a cím is inkább a női nemre utal, s a kötet külseje kis túlzással élve feminin hatást sugall. Nehezen tudok mit kezdeni a fekvő akttal. Már csak azért sem, mert a szenvedélyesen romantikus, a fülledt erotikától hagymázas lányregényekre illene a zöld leplen fekvő pucér női test. Vagy épp a fedetlenség sejteti az „egyszerű viselet”-et? Azt hiszem, mi is feltehetnénk a szerzőnek ugyanazokat a kérdéseket, melyeket Ulickájához intézett Lévai Balázs. Ennek megválaszolása azért is érdekes lehet, mert egyre több tizenéves fruskában és leányban fedezhetünk fel tehetségre valló kitűnő íráskészséget. És az sem mellékes hogy az olvasók hetven százaléka nő. És nem csak az irodalomban, a képzőművészetben, sőt a zeneszerzésben is egyre több nő válik világhírűvé. Nem beszélve arról, hogy a legutóbbi Nobel-díjas is nő, az osztrák Jelinek személyében.

De most már vizsgáljuk magát a szöveget, az Egyszerű viselet prózavilágát! A második kérdésfeltevésem úgy is hangozhatna: van-e összefüggés a dőlt betűs sorok és a történések szövegvilága között? Mennyire illeszkednek ezek a részek a szöveg teréhez, kiegészítik-e egymást, milyen kommunikációs viszonyt teremthetnek az olvasóval? Erre a könyv elolvasta után tudunk egyértelmű választ adni. Ugyanis az eseménysort lezáró gyilkosság derít fényt a történésekbe ékelődő, hol fohászszerű, hol végítéletet kinyilatkoztató szerelmi összetartozásra. A balladai hangszerelésű szövegrészek utalnak a tragédiára, Katalin megölt fiújára. „A halál undok arc, a kés szabadon játszik. Kenyérre hull majd az első csepp vér, csak egy ringató ölre vágyom! Csitul a szorongás, lohad a láz, jajongó boldogság az este. Lépteid örökre bennem maradnak. Nem gyászolom, nem is szánom magunkat. A csontfalból mintha nézne valaki.” (60. o.)

Olyan ez, mint görög drámákban a kar eseményeket előrevetítő vészjósló, de ugyanakkor a fátumszerű beletörődést sugalló, olykor lágyan zengő, olykor ostorozón érdes hangja. „Áldd meg gyönyörű gyönyörünk! Aki Istent keresi, bárhol megtalálja. Mindenkire sor kerül, miért ne higgyem?!” (46. o.) A kés többszöri említése a tragédia közeledtét és beálltát jelzi. Mintha önkívületben, a féltékeny szerelem révülete vitte volna rá a szerelemtől megrészegedett asszonyt végzetes tettére. Ez még inkább balladaszerűbbé teszi a hangvételt. Egyszerre jelen vannak a szövegben a lélektani és a szociális, vagyis társadalmi ballada jegyei.

A mű egészét vizsgálva a szereplőket a lét elviselhetetlensége jellemzi. Hanna állandó időzavarban él, az utolsó pillanatokra tudja elkészíteni szerkesztője számára a fotókat, meggondolatlan házassága gyors válással ér véget. Ő a mindennapi stresszes helyzeteink elszenvedője. A mai társadalom áldozata. Barátjában, Marcellben sem lelhet nyugvópontra, de vele legalább nem kell kőasszonynak kővágyakkal maradnia. A ma társadalma bemutatását a két (emlékkép, közeli) alfejezet töri meg a visszaemlékezés képeivel. A sörhabos békeidők, a hetvenes évek, pártfunkcionáriusok és orosz tisztek világát a plakátemberek társadalma váltja fel. „A mi bársonyos forradalmi garanciáink kulisszái pedig már lyukassá koptak.” (99. o.) Hannának közvetlen munkatársának, Zsónak kell megfelelnie. A túlhajszoltságtól megcsömörlik élete. Szomszédnője, Katalin, alkoholizáló férje miatt boldogtalan, míg meg nem ismeri Dody fia barátját. A közöttük lángra lobbant szerelem megváltoztatja Katalin életét. Mintha új erőre kapna. Vágyik és számít a fiatal fiú szerelmére. Hanna megőrzi józanságát. Szereti Marcellt, de nem elvakultan, józanul, higgadtan, az intellektuális nő minden kínjával és bajával, de a földön marad, nem rugaszkodik el a talajtól, az elvált, tapasztalt nő prizmáján keresztül néz csillapíthatatlan vágyú szomszédjára, Katalinra: „Ó, igen a Katalin-féle örök téma! Katalin, aki örök nőként figyeli a világot! Amely világban a szereplők arcukra égett maszkot hordanak. Mint egy túlexponált filmtekercsen. S ha egyszer levetik, vagy lerántják róluk a maszkot, szabadnapos emberarc helyett soha nem gyógyuló kelések és elvarrott hegek pszichotárlata bukkan elő... A maszkos szereplők minden rendszerben szaporodóképesek. Diktatúra, mozivászon, világháló... A lét legtermékenyebb alternatívái. Kérdés még, hogy egy nő figyelheti-e a világot nőként?” (103. o.) Az elkerülhetetlen tragédia előtt a szerző egy pillanatra Hanna gyermekkorába vezeti az olvasót. Legalábbis sejtjük, hogy Hanna az a kislány, aki mindent megtenne azért, hogy fényképezőgépet kapjon szüleitől. Meg is kapja nagy örömére. Kedvét leli a fotózásban. „Fiatal voltam, nagyképű és elégedett, úgy hittem, hogy valami igazán különleges dolgot művelek.” (122. o.)

Ha lélektani szemszögből nézzük a szereplőket, akkor Hanna a megfigyelő, a bölcselkedő, az érvelő, Katalin a lázadó, kitörni vágyó, a szenvedélyes nő. Két ellenpólus. Sorsuk annyiban közös, hogy egyikőjük sem boldog. Életük zátonyra fut. Hannában azonban megmarad a túlélés esélye. Katalin elveszett, megbukott. Mint a görög tragédiák hőse. Asszonysors? Egyszerű viselet?

„S közben öntudatlanul felszámoltam egy közösségeket meghatározó életformát. A sajátomat. No de mindenki csinálja azt, ami jólesik neki.” (122. o.) Mondja Hanna a kötet végén.

Az iszákos férj által elhanyagolt Katalin hiúságának jót tesz a fiatal fiúval való flört. Ragaszkodik hozzá. Ez lesz a végzete. S a középkorú hölgy kamasz fiú iránti vonzalma, érzésvilága, a szerelem iránt érzett bűntudata, elvakult tettének visszafordíthatatlansága szólal meg a történések közötti kurzív sorokban. Felgyorsul a cselekménysor. Az Uramisten, mit tettem hangzik ki a balladai homályból. De már nincs visszaút. Katalin sorsa megpecsételődött, úgy, mint a patakban mosó Ágnes asszonynak. Folt esett a lelken is. „Pedig vére se folyt, vezessen a szerencse! ...Hangokat hoz a folyó, uramisten!” (127. o.)

A téboly határán levő asszony összeomlik. Egyszerű út vezet a lejtőről le a szakadékba. Egyszerű viselet. Tragikus vég. És ha újra olvassuk a könyvet, akkor vetítődik ki képzeletünk vásznán a szerelmesek sorsa. Hogy mennyire volt ez tudatos megoldás a szövegek közti összefüggésrendszerben, nem tudom, ezt is megkérdezhetnők a szerzőtől. De azt már olvasóként megtapasztalhattam M. Csepécz Szilviánál, hogy szeret kísérletezni a szövegvezetéssel, mintha szánt szándékkal törné meg a linearitást, a folytonosságot, erre példa a két betoldott emlékkép, és erről szól a Hess-hegy titka és a fapapucsok is, mely tetszés szerint, többféle választási lehetőség alapján olvasható.

Összegzésképpen: a Madách-díjas M. Csepécz Szilvia nem csak a legújabb kötetével, de összes többi más írásával jelen van honi irodalmunk élvonalában, érdemes lesz továbbra is figyelni és nyomon követni írói fejlődését, hogy milyen irányt vesz a vonalvezetés, a tematika és a sajátos női látásmód, ha van ilyen, támassza alá, ha nincs, cáfolja meg maga a szerző.

A világhírű orosz írónővel kezdtem mondandómat, vele is fejezem be: Ulickaja egyik nagy hírű professzor barátja azzal méltatta az írónő egyik könyvét, hogy új dolgokat tudott meg a nőkről. Ennek nagyon megörült Ulickaja, mert ő is úgy tartja: nagyon fontos, hogy jobban megismerjük egymást, és ha én ezzel bővítettem a férfiak tudását a nőkről, és a férfiak elolvasva a könyvemet, jobban megértik majd őket, ez segít abban, hogy harmonikusabban tudjanak együttműködni. Kevesebbet fognak veszekedni, ellenségeskedni. Természetesen egyáltalán nem vagyok feminista — folytatja az írónő —, mivel nekem sokkal előbbre való a férfi és nő közötti együttélés eszméje, mint az, hogyan lehet a legmegfelelőbben, mármint feminista szempontból helyesen ellenségeskedni.

Hajtman Béla

(Elhangzott 2004. december 9-én, a Lavazza kávéházban, az Anton Bernolák Járási Könyvtár szervezésében meghirdetett könyvbemutatón)