Úttörő, de hibrid alkotás

Annak az állításnak, mely szerint hazai berkekben a gyermek- és ifjúsági irodalom mindig is alulrecipiált volt, nincs különösebb hírértéke. Az utolsó összegző jellegű tanulmány 1984-ben jelent meg, Szeberényi Zoltán tollából, ugyanabban az évben, mikor az Irodalmi Szemle ankétot rendezett a gyermekirodalomról. A következő ankétra tizenöt évet kellett várni, ekkor jelent meg a Szőrös Kő Irodalom & gyermek című összeállítása. Ez is világosan mutatja: a gyermekirodalom nem igazán állt a kritikai érdeklődés homlokterében.

Ezt az áldatlan állapotot próbálja meg felszámolni Kozsár Zsuzsanna Meseirodalmunk fája című könyve.

Filológia szempontból is érdekes nyomon követnünk a kötet alakulásának történetét, melynek kezdete az említett Szőrös Kő-számhoz kapcsolódik. Itt a szerző még egészen ígéretes tanulmányt publikál, melyben ütközteti a gyermekirodalom státusáról szóló elméleteket, majd pedig különböző szempontok alapján, bőséges jegyzetapparátussal elemzi a (cseh)szlovákiai magyar gyermekirodalom egyes műveit. Ekkor a szerkesztői jegyzet azt ígéri, hogy ez részlet a megjelenő tanulmánykötetből. Ehhez képest, mikor Kozsár Zsuzsanna a lap 2001/Nyár számban a Min dolgozol most? rovatban nyilatkozik, a szerkesztői jegyzet szerint a kötet a karácsonyi könyvpiacra fog megjelenni. Mint tudjuk, a Meseirodalmunk fája c. könyv 2002 Könyvhetén jelent meg. Tehát vagy rendkívül alapos előkészítő marketingtevékenység részesei lehettünk ez alatt a három év alatt, vagy pedig ennyi idő kellett, hogy a 99-ben még ígéretesnek tetsző (virtuális) tanulmánykötet jelen formájába transzformálódjon.

Kozsár Zsuzsanna kötete, mely a XX. sz. utolsó évtizede prózai mesetermését dolgozza fel — 34 kötetet sorol fel, s ebből 28 könyvet elemez —, a regiszterkeverő beszédmódnak olyan formáját valósítja meg, mint a XX. sz. első felének esszéista kritikusai, nyelvi modalitásában is közelít az elemzett mesékhez, mikor ilyeneket ír: „Említett meseágunk oldalhajtása vékony kis gally, melyen egyetlen termés himbálódzik”, „A legalacsonyabb, magától lehajló, nyugat felé húzódó águnk gyümölcsei rövid, modern mesék…”, „Ezért okozhat a mű a gyomorrontásra hajlamos fogyasztóknak enyhe, hamar szűnő panaszokat” stb. Mindez arról győzi meg az olvasót, hogy a szerző — maga is meseíró — nem tudta eldönteni, kihez forduljon írásával, így jött létre ez a hibrid alkotás, mely ebben a formájában nem könyvelhető el teljes sikerként. Jobb lett volna, ha a szerző markánsabb értekező prózai megszólalásmódot választ, s így fordul a szakma, a szülők, a pedagógusok felé, hiszen ilyen típusú kötet esetében elsősorban ők lennének a potenciális olvasói célcsoport. Ehhez képest a szaknyelv és a meséhez közelítő, lefelé stilizáló gyermeki nyelv megszólalása egy bekezdésen belül nem ritkán komikus hatást vált ki.

A szerző gyermekrajzhoz hasonló mesefa ágai mentén csoportosítja a meséket, a következő kategóriákba: alacsonyabb mesei ág, többnyelvű ág, magasabb mesei ág, intertextuális utalások ága, tudományos ismeretterjesztő ág, kamasz ág, reflexív ág, magasabb népmesei ág, alacsonyabb népmesei ág.

Úgy látjuk azonban, ebben a felosztásban az egyes „ág”-ak közt túl nagy az átjárhatóság, hisz Kövesdi Károly Muskátlitündére éppen így tartozhatna a népmesei ágba; a Luca kiskönyvét a szerző a reflexív ágba sorolja, viszont Varga Imrének ez a könyve inkább csak a nagyobbak számára élvezhető, így ha tematikailag nem is, de a befogadhatóság szempontjából Duba Gyula Tűzmadarával együtt a kamasz ághoz is tartozhatna, s a reflexivitás mint kategória egyébként is problematikus, mert vajon melyik szöveg nem olvasható reflexívként? Ugyanígy vitatható intertextuális utalások ágát megkülönböztetnünk. Ide a szerző két kötetet sorol, bár e sorok írója kétli, hogy a felsorolt 29 kötetből a maradék 27 közül egy sem működtetne intertextuális utalásokat. Hasonlóan nem szerencsés alacsonyabb és magasabb ágként megkülönböztetni a fiatalabb, ill. idősebb korosztály számára íródott meséket, mert e fogalmakhoz óhatatlanul értékvonzat társul.

Kozsár Zsuzsanna könyve úttörő jellegű alkotás, a szlovákiai magyar irodalmi rendszer számottevő kára, hogy ezt a könyvet 2002-ben páratlannak kell neveznünk. A kötetet a gyermekirodalmunkról tájékozódni kívánó szülők és pedagógusok jelen formájában is haszonnal forgathatják, ám egy esetleges második kiadás során a strukturális hibákat javítani kellene.

E sorok írója azt könyvelné el a kötet igazi sikereként, ha arról — s általa természetesen gyermekirodalmunk egészéről — számos irodalmi fórumunk valamelyikében (esetleg többen, de erre már gondolni se merünk…) konstruktív vita indulna, mely bizonyosan előbbre vinné a gyermekirodalom ügyét.

Kocur László