Turizmus és szerelem

Dušan Šimko Japán díván című regénye egy kelet-európai Japánnal történt találkozását meséli el. ĺgy ha a hátlapszöveg ajánlatának megfelelően összehasonlítjuk Goethe művével, a Nyugat-keleti dívánnal, elmondhatjuk, hogy többszörös értelemben is kelet-keleti dívánról van szó, külön hangsúlyozva a kifejezésben rejlő iróniát. „Ha a tévedés befont már, / értem nyúlsz, hogy kibogozzál. / Ha verselek, ha cselekszem, / vígy a helyes útra engem” — fohászkodik Goethe az Igaz Atyához, napkelethez. Míg a perzsa-arab irodalom a német költő számára a különösen őszinte, nem modoros megnyilatkozásra ad lehetőséget, Šimko szövegében inkább a kiismerhetetlenség és a rejtélyesség hangsúlyozódik.

Ezt a kelettel kapcsolatos, sokak által elfogadott vélekedést több mint egy évszázaddal később Kosztolányi a gyermek és szűz Ázsia, másfelől a felnőtt és fásult Európa ellentétével fejezte ki. A történet elején a főhős nagybátyja, a világháború során Japánt megjárt Gyula jelképezheti ezt a szempontot. A szöveg azonban a japán kultúrának nemcsak üde ártatlanságát mutatja meg, hanem dekadens, kiábrándult tendenciáit is. Ennek megfelelően Gyula a továbbiakban kétszeresen is hiányként jelenik meg: egyrészt nyomtalanul eltűnik a világháborúban, másrészt talán egy fotóalbum hiányzó oldalain lenne fellelhető. A regény egyik szereplője, Kavamoto professzor hasonló kijózanító gondolatoknak ad hangot a buddhista kolostorokba költöző nyugatiakkal kapcsolatban: „Nekem soha nem jutna eszembe, hogy elmenjek egy bretagne-i katolikus kolostorba. Mi hiányzik ezeknek a nőknek? Hogy buddhista szutrákat mormoljanak, fagyoskodjanak és éhezzenek.”

A regény Japánt a multikulturalitás egyik fő központjaként írja le, ahol egyaránt érezhető Amerika, Európa és Ázsia más területeinek hatása. Végeredményben egy nagyon részletes térképet rajzol fel, melyen még ezeket az átfogó kategóriákat is a darabjaira bontja: elkülönül egymástól például a nyugat-, közép- és kelet-európai, amerikai, az ázsiain belül pedig például az arab, kínai, vietnami. Mintha az elbeszélő egy mindig egyensúlyt mutató mérleget tartana a kezében, melynek serpenyőiben sorra méri a különböző korok és földrajzi területek kultúráját, változatlan eredménnyel. Ez a színes, kiegyensúlyozott kép, melyet hosszú, esszéisztikus részekkel rajzol meg, az egyik legnagyobb erénye a kötetnek. Miként azoknak a modelleknek a felvázolása is, ahogyan ezek a kultúrák kapcsolatba lépnek egymással az elutasítástól a kisajátításon és a közömbösségen át a befogadásig, vagy amilyen képeket kialakítanak egymásról. A szöveg tanúsága szerint azonban a távolságok teljesen nem szüntethetők meg.

A narrátor tájékozott, mindent tudó idegenvezetőként vezet végig a kultúrák területén, szüntelenül egymás mellé állítva az eltéréseket és az egyezéseket, nemcsak a műtárgyak, hanem a gondolkodás és az intézmények területén is. A regény így egy bedekker vagy egy történelmi kirándulás jellegét ölti. A turizmus és a turisták visszatérő fogalmak. Sok helyen olvashatunk egy-egy műalkotásról, történelmi eseményről, építményről, kulturális intézményről részletes leírást, lábjegyzetek segítenek a tájékozódásban. Az elbeszélő és a szereplők folyamatosan összehasonlítanak, méricsgélnek, aminek következtében a szöveg egyik urakodó alakzata a hasonlat lesz, s a hasonlatok (helyenként talán túlságosan is) szintén az egyes kultúrák szimbolikussá váló elemeivel telítődnek.

Az összehasonlítás során az elbeszélő igyekszik pártatlan maradni. Határozottabb véleményt csak akkor ismertet, amikor egy-egy részben a főszereplők gondolatait fogalmazza meg vagy maszkjuk mögé bújva szólal meg. Ezek a megnyilatkozások általában az egymás kultúrájához való sztereotip viszonyokat mutatják be, és kérdőjelezik meg helyenként. ĺgy például a többször is tipikus japánnak titulált Kavamoto professzor és a beszédes nevű, s így szintén szimbolikus jelentéssel felruházott szereplő, Finnegann Joyce kisasszony egyes szám első személyű monológjaiból érződik ki nem kevés kritika. Finnegann Joyce kisasszony épp oly idegenül mozog a japán kultúrában, ahogyan az őbenne. Szeretőjét, Kavamoto professzort egzotikus tárgyként kezeli, miközben képtelen megérteni őt, bár erre nem is igen tesz kísérletet. Kavamoto professzor pedig, ahogy a regény mondja, „érezte, hogy — minden rokonszenve ellenére — Finnegann kisasszonyt sohasem hívná meg a vitorlás jachtjára.”

Tulajdonképpen ennek a kulturális panorámának a hátterén követhetjük nyomon a mozaikszerűen előadott epikai történést. A regény főhőse, a középkorú Jakab, ahogy azt a szöveg többször is hangsúlyozza, akár Görögországba is kerülhetett volna, vagyis véletlennek tekinthető, hogy kapcsolata alakul ki az egyetemista Szanaéval. Annál is inkább, hiszen megismerkedésüket is a véletlen kíséri. Történetük, ahogy egy beszélgetés során Jakabban felmerül, banális. Kapcsolatuk, mint ahogy a másik páré, Kavamotóé és Finnegann kisaszszonyé, egy-egy idegenvezetés története, folyamatos szembesülés egymás kultúrájával, ugyanakkor végső soron egymás megismerhetetlenségének állandó hangsúlyozása is. Ahogy a regényből vett részlet is érzékelteti: „Szanaéból koncentráltan sugárzott Jakab valamennyi Európában hagyott megunt, mellőzött, elfeledett és megsértődött szerelmének vonzereje: Európa, mint az elhagyott nők szigettengere. Micsoda képtelenség.

Vagy inkább szimbolikusan: Európa mint királylány a bikává lett istenség hátán, szétvetett erős combja az olimpiai dúvad verejtékben úszó nyakszirtjéhez dörgölődik, aki mindent és mindenkit bevesz, és úgy vágtat át a tengeren, mintha egy folyó gázlója lenne. Egy sekély, amely öszszeköti Európát Ázsiával. A kontinentális és nem a szigetlakó nők megtestesítője — ez Európa. Bikán ülő japán nő, brrr — inkább egy rizsföldek iszapjának termékeny bűzében tocsogó türelmes és munkabíró bivaly, mögötte parasztasszonyok sora rizspalántákkal a markukban. Gépiesen, lépésről lépésre haladva duggatják őket a termékeny iszapba, melyből minden palánta ledugásakor barna iszap fröccsen kékfestőből varrt, archaikus nyolcszögekkel mintázott kötényükre.”

Ezeket a különbözőségeket a regény két főszereplője megpróbálja áthidalni, ám nagy kérdés marad, hogy az eleve kódolt félreértés mellett beszélhetünk-e őszinteségről, lehet-e őszintének lenni. Goethe számára épp az őszinteség lehetősége volt vonzó a keleti kultúrában. Ebben a mai kelet-keleti történetben viszont a kérdés eldöntetlen marad, hiszen a szerelem végül is nem a kultúrák különbözősége, hanem inkább a vészhelyzetben bekövetkezett személyes kudarc miatt ér véget Szanae és Jakab között.

Beke Zsolt

(A szöveg ezzel egy időben megjelenik a Bárka 2006/6. számában is.)