Turbóturbék, tangószexuál

SZÁVAI ATTILA

Egy hete kezdődött a kísérlet.

Szeretem nézni a lebukó napot, főleg ha nincs felhő: olyan, mint egy nagy sárga fej, ami hányingert keltő lassúsággal fejeli le az íróasztalt. Vége az ünnepeknek, nyakunkon a következő év, derékig ér a tavasz. Szeretem a jó időzítést, feleségem szerint minden az időzítésen múlik. Például, hogy szilveszter után mindig január az első.

Múlt idő. Az egyik gyerekkori tanárnőm, mikor a jellememről beszélt az igazgatónak a tanáriban, állítólag azt mondta, egy időzített bomba vagyok. Pedig már az akkori tudásom szerint is különbséget tudtam tenni a világ dolgai között, és különben is két perc alatt meg tudtam enni a lencsefőzeléket, amíg egy időzített bomba csak simán ketyegi magát, bombul bambán. Ehhez nem kell iskola, alma mater, körtepálinka, szilvaszilencium. Tehát az időzítés. Azt szeretem a lebukó napban, hogy mindig akkorra van időzítve a lebukás, mikor az ember lelke érzékenyebb stádiumban van, folyik ki a szemén a lelke párája, ha úgy adódik, de van, mikor egyszerűen csak harapná az ember a saját jókedvét, mint a gyertyát, viaszvigyor, kanóckacagás. De, hogy rögtön a tárgyra térjek, éppen a bevásárlóközpontban voltunk az aszszonnyal, hogy visszatérjen a kerékvágás, mikor megállt az aszszony a húsdarálók előtt, és azt mondta, kitalálta, mi mentheti meg a házasságunkat. Ide figyelj, Galkovics, súgta bizalmasan, talán ez az áljólét az oka, hogy beszürkültek a hétköznapok, talán hogy minden másnap plázázunk, mint akik nem találják a kijáratot. A maradék időt meg a tévé előtt üljük el, két pár hűvös kéken villogó üvegszem. Talán, hogy minden fizetés után úgy vesszük a felesleges dolgokat, mint akik utoljára vehetik, plazmarádió, lézeres hurkatöltő, elektromos lábtörlő (magától köszön, dacára annak, hogy nem beszélünk sem kínaiul, sem pedig egyéb más olyan nyelveken, amiket a felkelő nap húzott ki az ottani népekből – szerintem meg magyarul kellene belétörölni a lábunkat, nem pedig keletiül). Tehát véget kell vetni a látszólagos jólétnek, még ha csak átmenetileg is, próbaképpen. Ki kellene próbálni az olyan életstílt, ami különleges, ami jobban összehoz minket, ugyanakkor mi is tisztábban látjuk a helyünket a galaxispörgésben. Félrehúzott, hogy ne lássanak a biztonsági őrök, akik a sorok között sétálnak a vázányi vádlijaikon, úgy mondta a megvilágosodtak tekintetével: legyünk pár hónapra hajléktalanok, lakjunk az utcán, nézzük összebújva, összebüdösödve, első kézből a lebukó napot, ahogy fejeli le szépen a hegyeket. Enni biztos lesz valamit, amennyi félig megrágott ételt kiborít az emberiség naponta. És nem mellékes, hogy állítólag a különleges helyzetek összehozzák a társadalmakat, szorosabb lesz a kötelék, ha együtt szorong a néptömeg, mintha mindenki külön gondolná az olyanokat, hogy mondjuk munkanélküli-ráta. Rá találtunk tehát az ötletre, jött szépen szembe a lehetőség, mint egy tehervonat.

Ott kezdtük, hogy nem nyírtuk le sehol szőreinket, így láttuk a gyakorlott hajléktalanoktól. Így az első időkben érezhető volt, hogy alábbhagy bennünk a szexualitás, fogy el szépen a turbóturbék, kopik el a tangószexuál, amiket még közösen találtunk ki a saját szórakoztatásunkra és gyermekeink utólagos megelégedésére. Ki ne volna elégedett, hogy halmazállapotot válthat és a fingomnyi kis atomok egyszer csak összeállnak, mint a vetett vályog, hogy aztán Galkoviccsá lehessenek. Egy életre. Aztán elhagytuk a szájhigiéniát. Amikor az asszony legközelebb fölém hajolt, így szólt, bele abba az állott ragadós gőzbe: te szájhiéna. Mégis a legrosszabb talán az elektromosságról való leszokás volt. Nem hittem volna, hogy másodszorra sem tudok bemenni a sötét fürdőszobába a panelsötétben. Mondjuk, nem is lett volna minek, nem jártunk arra már hetek óta. Az első heteket még a lakásban töltöttük, hogy szokjuk a nélkülözést, a fűtetlen viszonyokat. Utána mentünk csak ki az utcára. Egy hét telt el, de úgy tűnik, egy évszázad zúgott át rajtunk. Talán ha nem télvíz idején jövünk hajléktalankodni, jobban tetszene a nyomor, ahogy húz, kanyarog át a jellemen, mint a dauer. Mondjuk, ha belegondolok, a nyomor nem köthető évszakhoz. A nincsmitevésnek ugyan mindegy, nyáreste van, vagy az, mikor a jóistenke faragja otthon a jégcsapokat. Meg is beszéltük a feleségemmel, hogy amióta hajléktalankodunk, valahogy gyakrabban lepnek meg minket vallási célzatú gondolatok. Régebben is rendre számra vettem a teremtőt, de inkább nem részletezem, milyen összefüggésekben.

Egy hete kezdődött a kísérlet. Szeretem nézni a lebukó napot, főleg ha nincs felhő: olyan, mint egy nagy sárga fej, ami hányingert keltő lassúsággal fejeli le az íróasztalt. Az asszonynak is tetszik ez, szerinte akiből nem vált ki valamilyen benyomást a naplemente, az egy barom. Ilyen egyszerűen. Mert a világ is egyszerű, nem bonyolultabb, mint egy meggyújtott öngyújtó lángja. Csak legyen üzemanyag. A világűr is így működik: ott van ugye az üzemanyag (nevezhetjük Igének is), aztán a többi megy már magától szinte, csak épp belé kell rúgni, hogy legyen kezdősebesség. Hát az atyaúristenke talán csak kicsit rúgott ezekbe a városi népekbe, hogy így kidobálták a karácsonyfáikat az utolsó utca végébe. Nincs ezekben semmi érzék a világ nagyobb dolgai iránt. Innen, a pálya széléről tényleg tisztábban látja meg az ember az ilyesmiket. Nos, kérem, mi a feleségemmel látjuk is, nézzük őket naphosszat.

Két szürke papírangyal a fenyőgallyak közt.