Túl a csúcson

Ez a Tátra már nem az a Tátra. Kilenc éve jártam ott utoljára, egyetemistaként. Szegény tanár urunk — aki a „beszámítót” érő egyhetes kirándulásunkra kísért — majd elsírta magát, mikor az első közös hegyi túránk előtt végignézett a jórészt sík vidéki gyerekekből álló csapatunkon: a legtöbbünk egyszerű tornacipőben, jobb esetben téli bakancsban várta a rajtot. Nagy bölcsen kijelentette, hogy nem muszáj ám vele tartanunk, menjünk, amerre látunk, csak tudjon rólunk. Bejártuk hát a „környéket”: Késmárkot, Lőcsét, Nagyőrt (Strážky), voltunk Zsdjárban is. Azért a túrázás sem maradt ki teljesen: kutyafuttában végigloholtunk egy-két gerincen. Csak a tanár úr kommentárjaira emlékszem, meg arra, hogy minden idegszálunkkal azt figyeltük, hova lépünk. A Poprádi-tóról fényképes emlékem is van, mert ott egy gyorsan jövő zivatar — hál’ istennek — megállásra kényszerített bennünket. Leszűrtem a tanulságot: vannak ugye a „vízi” meg a „hegyi” emberek (akik például vígan sétálnak gyerekkel a nyakukban a legszörnyűbb meredély szélén is, míg a magamfajta lapul és kapaszkodik, amibe és ahova csak tud), és vagyok én...

Épp akkor kezdtem olvasni Scheirich László A mi Magas-Tátránk. A Magas-Tátra történelme című könyvét, amikor a híradások mással sem foglalkoztak, csak a hegységben pusztító ítéletidővel és annak lehetséges következményeivel. Száz év múlva lesz újra olyan a Tátra, mint annak előtte volt — mondják a szakemberek. No, azt én már valószínűleg nem látom, de bízom benne, hogy lesz még feltámadás. Scheirich László könyvének elolvasása után ugyanis — komolyan mondom — mehetnékem támadt. Fölpakolnám a családom (már az én nyakamba is van kit tenni), és mennék, olyan szolidabb túrákat tennénk.

Scheirich László évtizedek óta csillagászként dolgozik a Magas-Tátrában. Nagy fába vágta a fejszéjét — mondom a favágók nyelvén, mivelhogy „hegymászóul” nem sikerülne érzékeltetnem annak a feladatnak a súlyát, amellyel meg kellett küzdenie. Hatalmas ismeretanyagot gyűjtött össze és rendszerezett, tálalt közérthető, élvezetes módon. Könyve — mint azt maga is közrebocsátja — nem útikalauz (rendkívül korrekt módon ajánl is két kifejezetten a turistáknak szánt, gyakorlati útmutatót tartalmazó kiadványt), hanem olyan munka, amely a Magas-Tátra Szlovákia területén levő történelmi eseményeivel, földrajzi neveinek kialakulásával foglalkozik. A könyv a Magas-Tátrával kapcsolatos általános földrajzi ismeretekkel indít, majd a hegység földrajzi neveiről olvashatunk. Legvalószínűbb, hogy a Tátra név az ószláv „trtri” — szikla, kő szóból származik, melynek latinos alakot a 18. században adtak. A népmonda szerint a Földanya gyönyörű leányától kapta a nevét, akinek itt volt birodalma. A Tátra — négynyelvű (lengyel, szlovák, magyar, német) — földrajzi nevei színek szerint keletkeztek, egy részük a birtokos községről, nevezetes juhászokról, hegymászókról, hegyi vezetőkről, kincskeresőkről kapta a nevét (pl. az ókori Egyiptomot megidéző Nagy-Papirusz-völgy valójában Papirusz János András Poprád környéki asztalossegédről, aki 22 évig kutatott itt arany után). Több esetben az alakjukról, képzelt vagy valóságos tulajdonságukról nevezték el az egyes objektumokat (pl. Szekrényes, Tarajka). A további fejezetekben sorra tárgyalja a könyv a Magas-Tátra völgyeinek, gerinceinek, csúcsainak, nyergeinek történetét. A tények mellett számos különös lényre, eseményre is felhívja a figyelmet Scheirich. Mesél a könyv olyan tündérekről, akik a kiszemelt áldozatukat magukkal húzták a mélységbe, ahol a mai napig szeretkeznek vele, a kevésbé szerencséseket a sárkányok ragadták el, ők valószínűleg desszertként végezték. Olvashatunk valóságos kincskeresőkről, akik a sárkányok őrizte mesés kincset kutatták, csodás tavak felszínén úszkáló aranykacsákról, drágakövekről, amelyek megfestik a tó vizét, mesebeli bányászmanókról vagy törpékről (akik a nehéz, föld alatti munkától kimerült bányászok segítői voltak), sziklákat dobáló óriásokról stb. Maga Bél Mátyás is hitt abban, hogy a Tátra kincseit griffmadarak őrzik.

A Tátra „őslakosai” a szénégetők, bányászok, juhászok, aranymosók, gyógynövénygyűjtők, orvvadászok voltak, akik ismerték és jó esetben kiismerték a Tátrát, javukra fordították a hegység kínálta lehetőségeket. A leleményes parasztok például a Murány-csúcs minden oldalról meredek szakadékokkal szegélyezett gyepes rétjére minden tavasszal egy hosszú létrán — a hátukon vagy kötelek segítségével — felvittek 80-100 darab bárányt, otthagyták őket egész nyárra: jól meghíztak a kövér legelőn. A híres vöröskolostori Ciprián barát herbáriumának egy része a Tátrából származik, de gyógyhatásúnak, sőt (reuma elleni) csodaszernek tartották a téli álmukat alvó mormoták zsírját, ezért számos orvvadász lesett rájuk.

A 17. század végétől aztán mások (geológusok, geográfusok, utazók stb.) is felfedezték a Magas-Tátrát, ahol az első turistaszállások a pásztorkunyhók voltak. A nagy érdeklődés a 19. és 20. század fordulóján egész sor üdülőtelepet hívott életre, egyre-másra épültek a jobbára ma is látható, kipróbálható szállodák Csorbatón, Tátraszéplakon, Tátrafüreden stb.

Scheirich László könyve számba veszi azokat a hírességeket is, akik megfordultak a Magas-Tátrában. Megemlíti, József főherceg 1806-ban, szepességi körútja alkalmából járt erre, Rudolf trónörökös (Ferenc József császár-király fia) a Nefcer-réten 1880-ban vadászházat építtetett, amely azóta, sajnos, leégett. Jiří Wolker a Felkai-völgyben gyógyíttatta magát Guhr Mihály orvossal, annak házában, és a verseit is felolvasta neki.

Mint már említettem, a könyv rendkívül gazdag ismeretanyagot közvetít, számos érdekességre lelni olvasás közben. Kiderül például, hogy igencsak kelendő volt a 19. és 20. század fordulóján a Csorba-tó jege: kitermelték és vasúton Budapestre, Bécsbe, Berlinbe, Boroszlóba szállították. Az első nemzetközi tátrai síversenyt 1911-ben rendezték, egy évvel később épült meg az első tátrai síugró sánc a Felkai-völgy bejáratánál. A sokak által ismert, látogatott és a hegyek áldozataival sajnos jól megtelt Szimbolikus Temetőt 1940-ben adták át ünnepélyesen a látogatóknak, a szentmisét Jozef Tiso celebrálta. A könyv olvasása közben gondoltam csak bele igazán, milyen emberfeletti erő, munka kellett ahhoz, hogy a magas-tátrai építkezések megvalósuljanak. A tereppel, az időjárással dacolva szinte egyenként szállítottak föl a málhahordók minden követ, építőanyagot a menedékházak megépítéséhez. 1895-től elég gyakran jelentek meg cikkek egy meteorológiai állomás és egyben menedékház megépítéséről valamelyik tátrai csúcson. A Kő-pataki-tónál végül is csillagvizsgáló épült a szlovák állam idején. A nagyobb kupolájába egy kalandos sorsú távcső került, amely eredetileg az ógyallai csillagvizsgáló műszere volt, és 1938-ban előbb Eperjesre, majd ide szállították.

A Magas-Tátra a hegymászók paradicsoma is. A hegyek szerelmesei sorra hódították meg csúcsait általában valamely tapasztalt hegyi vezető, kalauz társaságában. A 2360 m magas Hegyes-tornyot (Ostrý štít) a 19. század végéig megmászhatatlannak hitték. A három évig tartó küzdelmet a csúcs meghódításáért egy fiatal krakkói diák, Englisch Károly kezdte 1900-ban, társa anyja, Antónia volt. Lebilincselő az a részlet, amelyet Scheirich könyve Englisch visszaemlékezéseiből közöl (a 175. oldaltól). Englisch a mászáskor 21, az egyik vezető, az idősebb Hunsdorfer János 52 éves volt. Velük tartott még Englisch édesanyja és az ifjabb Hunsdorfer is. A szállásukról való elindulásuktól a visszaérkezésükig 22 óra telt el, az út legalább tíz órai legmegfeszítőbb kúszást követelt. Englisch Károly az út szépségeinek és borzalmainak részletezésén túl (potenciális forgatókönyvvázlat lehet valami kalandfilmhez) azt is leírja, hová hogyan jutottak, bemutatja a hegymászó-felszerelésüket és azt, milyen mászótechnikát és -taktikát használtak abban az időben.

Millenniumi emlékművet álmodott „a haza legmagasabb oltárára”, a Gerlachfalvi-csúcsra a budapesti Egenhoffer Teréz kisaszszony, aki a női hegymászás és sízés úttörője volt a Tátrában. Az emlékművet felállították, a király pedig a „legkegyelmesebben megengedni méltóztatott”, hogy a csúcs, melyen állt, a Ferencz József-csúcs nevet viselje. Az emlékművet már 1900-ban megrongálták, 1920-ban pedig végképp lerombolták. A továbbiakban — mivel már más szelek fújtak 2655 m magasságában is — egy újabb „csúcspolitikus”, Sztálin 70. születésnapja alkalmából Sztálin-csúcs lett, és csak 1956-ban kapta vissza hivatalosan a nevét.

Scheirich László A mi Magas-Tátránk című munkáját a könyvben előforduló földrajzi nevek magyar—szlovák és szlovák—magyar kifejezései, valamint a felhasznált irodalom jegyzéke zárja. A terepen való tájékozódást a szöveg közé ékelt, széthajtható, magyar nyelvű térképek segítik. Megkönynyíthette volna a „felhasználó” dolgát egy személynévmutató és az egyes földrajzi nevek előfordulásának helyét tartalmazó jegyzék. Az én példányomban van ilyen — magam készítettem. A könyv szerzőjének és olvasóinak is jó (csillag)vizsgálódást kívánok „völgyvidéken és hegygerincen át” virtuálisan vagy a valóságban.

B. Mánya Ágnes