Trianoni árvák: Menetrend otthonról haza

Középütt a családfenntartó és felesége, karjukon egy-egy gyermekükkel, egy – a még a paraszti sor egyszerű hétköznapi öltözékét viselő – kendős nagymama a vagonnak támasztott létra alsó fokán állva, kezét óvón a kétéves forma maszatos unoka derekára helyezve, tőle jobbra jó svádájú, zsebredugott kezű kucsmás kamasz. Mögöttük félkaréjban feltehetőleg jószándékú rokonok, ellenőrzésre rendelt hivatalos személyek vagy tébláboló újságírók. Akárcsak egy újkori Mona Lisa festmény, egy portré helyett ezúttal alakokkal. Bármely szögből vegyük is szemügyre, a rájuk kényszerített sorshoz kissé erőltetettnek ható, keserédes tekintettel asszisztálnak. Akárcsak kérdőjelek volnának. A jelenet mégis a hátuk mögött elnyúló vasúti szerelvénnyel válik tökéletesen félreérthetetlenné: ők nem utazók, hanem épp ellenkezőleg, érkezők. 

Dékány István most megjelent kötetének borítóján egyike szerepel azon felvételeknek, amelyek a trianoni békeszerződést követően Magyarországra menekült külhoni magyarok leginkább szem előtt lévő és jól megragadható szociológiai csoportjáról, hamar a hontalanság metaforájává vált vagonlakókról készültek.

Az 1940-ben született, közgazdásznak tanult szerző eddig döntően televíziós szerkesztő munkáival, kisebb filmszerepeivel, leginkább pedig dokumentumfilmjeivel vált ismertté. 29 fejezetre és egy levéltári forrásokból, felhasznált szakmunkákból és kronológiából álló függelékre osztott vaskos – közel hatszáz oldalas – monográfiája Dékány első könyve. Az előszóból megtudhatjuk, hogy a téma iránti kíváncsisága már évtizedes.

A háborút követő magyar menekülthullámmal való első találkozása 2008-ra, a szepességi cipszerekről tervezett filmforgatás tervezése közben született meg,

végső lökést pedig a kötetté való formáláshoz a 2014 nyarán elkészült Csonka vágányon című dokumentumfilmhez gyűjtött hatalmas anyagmennyiség kényszerűen töredékes felhasználásából eredő hiányérzet adta. Ritka és mindenképpen megsüvegelendő egy nem hivatásos történésztől az ilyen vállalkozás.

Búcsúzók, érkezők

A kötet kétségtelen előnyeit gyarapítja, hogy tartozik hozzá egy DVD is, amelyre nemcsak a fentebb említett dokumentumfilm került fel, de amelyen helyet kapott az utódállamokból 1918–1924 között Magyarországra menekült magyarok közül húszezer családfő nevét tartalmazó lista is. Ez az értékes gyűjtés nemcsak a nevüket tartalmazza, de családtagjaik számát, elmenekülésük időpontját és új – sokszor pusztán – ideiglenesen funkcionáló állomáshelyük nevét is. Ez az utóbbi évtizedben örvendetesen újra fókuszba került első világháborús menekültkérdésről szóló munkákhoz képest is jelentős újdonság. Ezáltal válik ugyanis lehetővé, hogy az eddigi szerény számú szakmunkák és publikációk többnyire tömegesen kezelt menekülthalmazához képest az áttelepülők valóságos alakot és formát öltsenek, és már-már identitást nyerjenek. Mindannyiunk rokonai, felmenői és ismerősei ők: a román prefektusok hivatalfoglalását követően állásukból kitett főispánok, az új impériumra a hűségesküt megtagadó elűzött köztisztviselők, kitoloncolt egykori MÁV-alkalmazottak, a vármegye kilakoltatott helyi intelligenciája, kitelepítésüket meg nem váró, önszántukból elmenekült öntudatos orvosok, adótisztek, papok, tanárok, irodai dolgozók és földmunkások. Valamint családtagjaik: közegükből kimozdított, gyermekeiket az új világba követő szülők, férjüket támogató nők, iskolájukat odahagyó suhancok és karonülők. Ahogy a szerző által idézett Babits írta róluk: „fölvert, kétségbeesett emberek, otthagyva egész életük, földjeik, vagyonkájuk; a betegnek ágya, a gyerekeknek játékja, kiverve a mezőn jajgatva; és körös-körül a szabad ég bosszantó nyugalma, a hideg holdvilág, a közönyös hegyek, a blazírt tücsökszó.” A megszállás elől otthonról hazamenekült famíliák, amelyek a személyes okmányok, a legszükségesebb mozdítható eszközök és a hetyke bajszú családfő háromrészes öltönyei mellett sorsukat, terveiket és jövőképüket is vulkánfíber bőröndökbe és faládákba pakolták, és kiszekereztek az állomásra.

Vonatok kattogó zaja

A tömeges méretű kényszerű áttelepülés a későbbi trianoni Magyarországra történő viszont egyáltalán nem a Nagy Háború után, hanem már az alatt elkezdődött. Az orosz hadsereg 1914 őszi galíciai betörése nyomán, majd a román állam 1916 nyári – a hadüzenettel egyidőben – indított támadását követően menekültek tízezreit kellett a peremvidékekről az ország belső területeibe elhelyezni. Ez a menekülthullám – és egyáltalán, az ország területeibe való ellenséges betörés – a hátország háborús tapasztalatában egy új plasztikus jelenség volt, és nehezen gyógyuló mély nyomokat hagyott. A menekítések lebonyolítása, a felkészületlenséggel és hibákkal vegyes szervezési tapasztalatok évekkel később – ha utóbbi esetben arányaiban jóval nagyobb számú befogadottról is volt már szó – többé-kevésbé használható mintát nyújtottak. Sajnáljuk, hogy erről vajmi keveset olvashatunk a kötetben, ezért tűnhet aránytévesztésnek, hogy más témák viszont önálló fejezetet kaptak. Ugyan kétségtelenül fontos lehet a történelmi Magyarország nemzetiségeinek dualizmus alatti sorsának, az utódállamok létrejöttének, a párizsi békekonferencia lefolyásának, a Magyarországi Tanácsköztársaság vagy a békeszerződést követően az új államok keretei közt maradt régiók történetére kitérni, mégis úgy éreztük, önálló fejezetben és ekkora terjedelemben való bemutatásuk nem indokolt. Ezek a fejezetek ugyanis nem vagy csak keveset tesznek hozzá a korszakkal foglalkozó szakmunkák többnyire ismert köztörténeti fejezeteihez.

A kötet újdonságai ugyanis éppenhogy nem – a tényleges mondanivalónak lényegében csak megágyazó és azt kiegészítő – fejezetekben, hanem a munka gerincét adó, a menekültkérdéshez közvetlenül kapcsolódó témakörökben rejlik (XV–XXIV.) A szerző döntő mértékben itt az 1918 végén kezdődő menekülthullámról mond fontosakat: az impériumváltás elől elmenekült magyarokról, valamint az idegen megszállás alatt elűzött vagy lehetetlen erkölcsi dilemmába került egzisztenciák áttelepüléséről. Ezekben a részekben a szerző a menekültté válás egyes stációit veszi számba, az otthon elhagyására késztető körülményeket, az elhatározás megszületését, a Szepességet odahagyók rokonoknak szánt szívélyes búcsúüzeneteit az újságok hasábjain, a zsuppvonatok vagonjaiból sebtében lakályossá rendezett otthonokat.

És a vasúti vágányok mellett szinte a semmiből nőtt új, zsúfolt, nyüzsgő városrészeket, akárcsak a kolozsvári állomásét, „amely két nap alatt születik a fekete kocsikból, síró távozókból, könnyező búcsúzókból, és szombat este már el is tűnik.

Olyan a rakodó képe ilyenkor, mint a hamburgi kikötőé, ahol a kivándorlók indulnak messze útra.” Izgalmakkal, keservekkel és hánykolódó álmokkal megpakolt transzportokat a határ felé, zötykölődéssel és várakozással tele.

Az átjutás ugyanis korántsem zökkenőmentes, az idegen katonaság rugalmatlan hozzáállása és az adminisztrációs nehézségek következtében pedig sokszor jóval tovább tart, mint remélték.

A szűkös élelmiszerkészletek eddigre rendre megcsappantak, a nélkülözéssel szemben a helyi potentátok adakozásra ösztönző érzelemdús felhívásai ezért sokat számítottak. Ezek a korábban alig, vagy egyáltalán nem ismert adalékok, egyéni és közösségi kisebb-nagyobb helyi történetek az olvasó számára különösen közel hozzák, érthetővé és átélhetővé teszik a menekülés legfontosabb mozzanatait. Dékány számos példát hoz a közösségi szolidaritásra: „Kassaiak! Várostok határán láttam elszakadt Testvéreim nyomorúságát, szenvedését, hallottam nyöszörgő jakiáltásait, de bíztató, vigasztaló szavaknál egyebet alig nyújthattam nekik. Ott áll ez a két hosszú vagonsor szótlanul [...] Kassaiak! Siessetek várostok határára, ott várnak titeket kétségbeesett testvéreim üres kézzel, korgó gyomorral, üres bugyellárissal. Menjetek oda s a sötét kivilágítatlan vagonokban meghalljátok a síró, éhező gyermekek szirénhangját.” – olvashatjuk a késmárki káplán Kassaiaknak és szepességieknek szánt kétségbeesett kiáltványaiban.

Megindító, hogy az önzetlenség mennyi példájával találkozunk.

Olvashatunk menekülők javára rendezett jótékonysági akciókról, a környék falubelijeitől a vonatlakóknak hozott betevő falatokról, lőcsei úrhölgyek által gyűjtött készpénzsegélyekről. 

De arról is, ahogy a marhavagonok lakói kényszerlakhelyüket ideiglenesen elhagyva magukon segítettek, amikor a környező földek krumpli- és kukoricatermését tizedelték meg, és szereztek a fűtéshez szükséges tüzelőt. A kényszerű impériumváltásról, a kiutasításokról és az utazás alatti viszontagságokról a szerző gazdag és sokrétű anyaggyűjtésének, naplókból és visszaemlékezésekből jó érzékkel kiválasztott idézeteknek köszönhetően számos egyén sorsába nyerhetünk betekintést. Az ezekből nyert információkkal szembesülhetünk azzal, miért alkalmatlanok a bútorok és a vaskályha az utaztatásra, milyen módszerekkel keseríthetők tovább a nyomorultak (például az állomásépületektől – és így minden infrastruktúrától – távol leállított menekült-szerelvényekkel, elkobzott dugipénzekkel,

a határőrök gyakori durvaságával, a menekülőktől szinte mindenért sápot szedő „vasutasmaffiával”

és csip-csup utazási nehézségekre hivatkozott – valójában kizárólag az újabb „vámszedést” szolgáló hátráltatásokkal, indokolatlan vesztegléssel és nemegyszer a tehervonathoz kapcsolt menekültszerelvények napokig tartó lekapcsolásával.)

Két világ határán

Dékány külön fejezetet szentelt a társadalmi szolidaritás mellett a menekültkérdés állami kezelésére 1920 áprilisában felállított Országos Menekültügyi Hivatal működésének bemutatására, amely – kezdetben – változatos formában ugyan, de döntően mégiscsak újabb és újabb lakossági szerepvállalásra, karitászra és közösségi adománygyűjtésekre alapozta a problémakör enyhítéséhez szükséges anyagiak előteremtését. De ezt követően volt több minden is: a menekültek álláshoz juttatása, munkaközvetítés, igény szerinti átképzésük, különböző tanfolyamok szervezése részükre, menekültpótlékok és készpénzadományok kiutalása, házépítés, szükséglakásprogram és betelepítés. Számos törekvés, amellyel a trianoni békeszerződés kényszerű következményeivel is birkózó magyar állam próbálkozott, eredményeit tekintve egyáltalán nem sikertelenül. Ugyan a Magyarországra érkezett – 1924-ig – körülbelül 350 ezer menekültből a legszembetűnőbbek évekig a fővárosi és más nagyvárosok külső vágányaira tolt szerelvények vagonlakói voltak, Ablonczy Balázs kutatásaiból tudhatjuk, számuk kisebbsége (legfeljebb hetede, nyolcada) lehetett az összes menekültnek. Dékány kötete viszont leginkább róluk szól, és korabeli folyóiratcikkekből számos példát is hoz a vagonlakók életkörülményeinek és mindennapjainak illusztrálására. A nyomasztó lakásínség okozta kényszerhelyzetek gyakran groteszk ötleteket eredményeznek, amelyeket egy boldogabb kor kényelmességéből sem szabad bagatellizálnunk. 

Ennek megrendítő példái, amikor a menekültek – ahogy a szerző fogalmazott – „lakáskommandói” budapesti hídfők bástyáit nézték ki maguknak ideiglenes szálláshelyül, vagy talán a legbizarrabb eset, amikor az egyik erdélyi történelmi nevet viselő, ötgyermekes vagonlakó a Lakáshivatalhoz fordul azzal a kérésével, engedélyezzék, hogy családjával a háborúban elpusztult zsiráf állatkerti pavilonjába költözhessenek – de kérését elutasították.

A menekültprobléma kezelése évekig az új magyar állami szociálpolitika egyik fontos eleme volt, és bár a vagonlakók száma rohamosan apadt, helyzetük többé-kevésbé megnyugtató rendezése szinte felölelte a Trianont követő fél évtizedet. 

Az utolsó vagonlakók csak 1927 februárjában hagyhatták el a Ferencvárosi pályaudvaron rostokoló szerelvényüket.

Dékány kötete az ő kimozdított, felfordult világukba vezeti olvasóit, amikor magyarok százezrei kerestek menedéket az új Magyarországon. Hányattatásaiknak, egzisztenciális kiszolgáltatottságuknak, beilleszkedési kísérleteiknek, gyakran évekig tartó kálváriájuknak, ezekkel párhuzamosan pedig a magyar állam kétségbeesett szociálpolitikai erőfeszítéseinek részletes feldolgozása egyike a magyar történettudomány adósságainak. Dékány István kötete, ha nem is mindent, de kétségtelenül sok fontosat mond el Trianon árváinak elhallgatott és elfelejtett történeteiből és törleszt ebből a tartozásból.

Bödők Gergely

(Dékány István: Trianoni árvák. Budapest, Noran Libro Kiadó, 2018.)