Tizenhét év más gyerekeivel

IRENA JIRKŮ

Amikor telefonáltam, épp bíróságon volt. Pereskedik?

Nem, arról született döntés, hogy a középső fiunk a diagnosztikai központba kerül-e. Mi ugyan megegyeztünk a szociális gondozóval, hogy ne kelljen oda mennie, de a bírósági döntésre is szükség volt. Hogy megértse, komoly a helyzet.

Mit követett el?

Elkövetett? Ez nem jó szó erre. Évek óta meglop minket. Ő a mi házi szarkánk. Megtanultunk pénztárcával vécére járni. Éjjel meg az ágyunkban tartjuk a dolgainkat. Zárjuk a hálószobát. Nem is a pénz eltűnése fáj, hanem a csalódás. Hogy mintha a foglyai volnánk. Nekünk kell ébernek lennünk, mi nem feledkezhetünk meg arról, hogy lop… Ő megszokta, hogy felháborodunk ugyan, de semmit se tehetünk. A pszichiáter, akihez már évek óta járunk vele, a szociális gondozót ajánlotta, megfogadtuk a tanácsát, nem először. Ő segített a legidősebb fiunkkal is.

Ő már felnőtt. Mit csinál?

Nem tudom. Egy nappal a tizennyolcadik születésnapja előtt belekeveredett valami betörésbe. Mivel addig semmit nem követett el, megúszhatja feltételes szabadságvesztéssel. Csakhogy egyszer sem jelent meg a kihallgatáson. Csak mi voltunk jelen, a szülei, meg a kurátora, az ügyvéd és a vizsgáló. Ötször nem jelent meg, pedig mindenki segíteni akart neki, hiszen ha börtönbe kerül, vége. Most, hatodszorra végre megjelent. Legalább ennyi.

Hűvös tárgyilagossággal beszél. Mikor legutóbb itt jártam, tízévesek lehettek a fiúk, s ön azt mondta, aligha tudja őket befolyásolni, de talán sikerül belőlük rendes embert nevelni.

Én úgy tudtam, az ember nem születik tolvajnak. Az élet megmutatta, hogy minden másként van. Nem akartuk a fiúkat olyasmire kényszeríteni, amire nem képesek, noha a legidősebb tavalyig középiskolába is járt, de szentül hittük, hogy becsületes ember válik belőlük. Hát ez se sikerült.

Még megváltozhatnak, hiszen kamaszok.

Mindketten orvosilag megállapított személyiségzavarban szenvednek, ez adottság. Egyrészt a gének határozzák meg, másrészt a fogamzásuk körülményei. S persze az első év, melyet szülők nélkül töltöttek. Az érzelmek hiányának nagy jelentőséget tulajdonítok. A két fiú, akiket örökbe fogadtunk, két teljesen különböző személyiség. Merthogy a szüleik sem azonosak. Egyikük fürge, a másik ellenkezőleg, egyikük érzéketlen, a másik túlérzékeny. De mindkettőnek ugyanazok a problémái.

Az a sok év, amit önökkel töltöttek, nincs rájuk hatással ?

Most úgy látom, nincs. Mindig abban reménykedünk, hogy valamit sikerült befolyásolnunk, de ez illúzió. Miért? Mit tehetünk? Ki tehet erről? Ők nem tehetnek arról, hogy olyanok, amilyenek. Akkor mi legyen?

Mindez előfordulhat a vér szerinti saját gyerekkel is.

Igen, én is sok borsot törtem a szüleim orra alá a testvéreimmel, de volt egy közös érdekünk, a családi érdek. A mi idősebb fiainknak semmihez nem fűződik érdekük. Nincsenek céljaik, mindent erőfeszítés nélkül akarnak megszerezni. Vagy nem is akarnak semmit megszerezni, csak ne kelljen erőlködniük. Tavaly, amikor a családunk feltartóztathatatlanul szétesett, már én is föladtam. Ha nem lett volna a legkisebb fiunk, akit én szültem, s akivel semmi gond nincs, hát, nem is tudom. Közben paradox módon szinte figyelemre se méltattam őt, akkora gondözön zúdult ránk. Majdnem elpusztított a hiábavalóság érzése. A hiábavalóság érzése a legrosszabb.

Korábban úgy tűnt, úrrá tud lenni a helyzeten…

Sosem volt egyszerű, de sokáig tényleg győztük. Mondjuk, a példamutatás nem működött, a motiváció sem. Ha a férjemmel úgy kezeltük őket, ahogy szerettük volna, tehát liberálisan, egy csapásra annyi szörnyű problémánk lett, hogy muszáj volt tőlünk idegen módszerekhez is folyamodnunk. Ellenőriztük őket. Telefonáltunk az iskolába, mindennek utánanéztünk. Megtanultuk a zsebeiket átkutatni, rendszeresen jártunk a zálogházba…

A zálogházba miért?

Mert a középső fiunk oda hordta a dolgainkat. Nem a dolgok hiánya fájt, hanem hogy a hozzá legközelebb állókat fosztogatja. A pszichiáter, akihez járunk vele, azt mondja, ne szívjam mellre, mert a fiunk nem tehet róla, a kényszer erősebb nála. Hogy nekem kell mindent megtennem ahhoz, hogy ne lophasson. Így aztán a telefonnal alszom, a retikülömmel, a rádiómmal…

A legidősebb fiú is ilyen?

Ebbe a betöréses ügybe csak belekeveredett. Legalábbis ebben bízom. Vele az a probléma, hogy mintha nem is e világban élne. Kiskorában mindig elveszett, órákig kerestük. Vagy más gyerekeket csalt el a városba, az erdőbe. Majdnem felgyújtotta a házunkat. Nem figyel oda semmire. Közben meg nagyon ügyes, ezért is furcsa ez.

Önökkel él?

Nem, még tizennyolc éves kora előtt csavarogni kezdett. Háromnaponta járt haza, elképesztő állapotban. Dolgozni nem akart, s minden tettéért mi feleltünk. Attól féltünk, hogy kölcsönt vesz fel, s törleszthetjük életünk végéig.

Akkor keresték fel a szociális hivatalt?

Igen, mert már az öccsét is magával csalta. Ma már felnőtt, szabad ember, azt csinál, amit akar. Többször látjuk őt, néha úgy néz ki, mint a koldus, máskor rendezett és elegáns ruhája van. De hajléktalan.

A legkisebb fia miatt nem aggódik?

Már nem. Minden a természet kérdése. Tizennégy éves, kiegyensúlyozott, pontosan tudja, mettől meddig mit lehet. De nem lesz könnyű élete neki se. Alighanem folyton a bátyjait fogja majd a slamasztikákból kihúzogatni.

Férje hogy bírja?

Ő szerencsére munkába jár, reggel megy, éjjel jön haza. De nem is gyötrődhet, hiszen ha mindketten letargiába esnénk, mi lenne velünk? Én sajnos otthon dolgozom, és nehezebben is viselem. Tavaly már élni se akartam, de a férjem előtt igyekeztem derekasan viselni a terheket.

S kibírta a házasságuk?

Persze, mert mindannak ellenére, ami történt, s ami folyton távolított, majd közelített bennünket egymáshoz, nagyon mély a kapcsolatunk. Ha nem az volna, nem bírta volna ki.

Ha ma döntene, rábeszélné férjét az örökbefogadásra?

Nem én beszéltem őt rá, közös döntés volt. Talán ezért is tudtuk aztán elviselni. Az örökbefogadásról folyton gondolkodom, de ma mindenkit lebeszélnék róla.

Ha ismét harmincéves volna?

Akkor igen, újra belemennék. Sokan akartak róla lebeszélni, de nem hittem nekik. Azt gondoltam, valamit elrontottak vagy nem jól csináltak, vagy nem szerették eléggé a gyereküket…

Nekem is eszembe jut néha, hogy a saját gyerekeim mellé még valakit örökbe fogadok…

Az örökbefogadással nem lehet valami másnak a hiányát pótolni, úgyszintén nem szabad úgy felfogni, hogy valakit megmentünk általa. Sokkal nagyobb ok kell hozzá, az a tény, hogy másként nem lehet gyereke. Nekünk másként nem lehetett. Csakis ezért csinálnám újra. De jobban válogatnék.

Válogatna? Ezt a törvény nem engedi. De el sem tudom képzelni, ahogy járok a kisbabák közt, és válogatok: ezt nem akarom, az talán szóba jöhet…

Nem úgy, úgy én sem. Hanem rákérdeznék, kik voltak a biológiai szülei, min mentek keresztül, s min ment keresztül a csecsemő. Ha semmit sem tud az ember, nehéz bizonyos helyzeteket megértenie. S alighanem azt is meggondolnám, neveljek-e más etnikumú gyermeket. Mert azt tapasztalom, hogy nem lehet mindent mindennel összeegyeztetni. Vagyis hogy az emberben a generációk során sokkal több minden raktározódik el, mint gondolnánk. Nehéz az örökbefogadás. Ha rajtam múlna, eltörölném.

Azt mondta, újra belefogna, most meg azt, hogy eltörölné a lehetőségét is?

Most hamisnak tűnik föl ez az igazi családra való játék. Mert hiába igyekszik az ember, tény, hogy nem olyan család vagyunk, mint a többi. A gyerekeknek is nehéz, hiszen ők egyáltalán nem választhattak. S biztos sokszor eszükbe jutott, hogy másutt talán jobb volna nekik. A gondozást mindkét fél számára elfogadhatóbbnak tartom.

De a gyerek gondozót sem választhat magának!

A nevelőszülői intézmény nagyon világos keretek közt működik. Senki nem veszti el az egyéniségét, és senkire nem kényszerítenek rá egy másikat! S mégis család. Azt hiszem, ez nagyobb sikerrel kecsegtet.

Nem feltétlenül.

Nem feltétlenül. Akkor viszont nem sikerült, és kész. Míg az örökbefogadás egy életre szóló, végleges döntés. Az esetleges csalódás is.

(Forrás: Marianne, 2006. április 14., Cs. G. ford.)