Tisztelt szerkesztőség!

Kezdetben volt az MKBK, a Magyar Könyvbarátok Köre. Engem egy iparcikkeket reklámozó ügynök szervezett be — szlovák nyelvű jelentkezési lappal. Mikor? Az igazolványomon a 3349-es szám van, de nincsen dátum.

inden tag köteles volt évente négy kötetet átvenni, 12 Kčs értékben. Vaskos, durva papirosra nyomtatott könyvek voltak, az első 1951-es kiadás. A választék színesnek nevezhető: Móricz, Mikszáth, Jókai és persze Tolsztoj. Meg az „újak”. Nem is tudom, mikor szűnt meg ez a klub, s ki hagyta abba: a szervezők, vagy a tagok?

Most, fél évszázad múltán valahol valakik rájöttek, hogy az elektromos médiumok korában mégiscsak kellene olvasni is. És mi, szegény olvasó „őslények” fanyar mosollyal fogadjuk a reklámot. Esetenként úgy vágyódunk egy könyv után, mint mondjuk más egy darab ékszerre. De hát az anyagiak…

Busás özvegyi nyugdíjamat szigorúan be kell osztanom. Na meg, minek is vásárolnék újabb könyveket? Könyvállományom száma meghaladja az ezret, éveimé a hetvenet. Boldogan őrizgetem a kincseimet, és jó érzéssel gondolok egy-egy hazai íróra. Például Duba Gyulától tíz kötet található az egyik könyvszekrényemben. Jó érzés, hogy van olyan élő írónk, aki megírta annak a társadalmi rétegnek a históriáját, amelyből vétetett.

S ki írja meg a porladó polgárvilág történetét? Két malomkő között őrlődik ez a réteg. Az „új elit” és az egyre gyarapodó alsó szint műve lesz, ha a polgárság hamvait szétfújja a szél. Már nem segít rajta két nagy kassai bálványom, Márai Sándor és Rácz Olivér sem.

Na de, ne filozofáljunk. Jó lenne remélni, hogy az olvasás újra életszükséglet lesz, és a sors anyagiakat is ad hozzá. A Könyvjelző szerkesztőinek sok erőt kívánok.

Győri Sarolta