Tangó, gúzs és kötéltánc

CSEHY ZOLTÁN

Chester Biscardi, ez a kiváló amerikai zeneszerző (október 19-én ünnepli 60. születésnapját) előbb angol és olasz irodalmat tanult, csak azután fordult a zenéhez. Ez a szövegcentrizmus erőteljesen hatott zenéje eredendően intellektuális karakterére. Jeles tanárai közt találjuk Krzysztof Pendereckit és Toru Takemitsut is. Kezdeti korszakát (a 70-es évek közepétől számítva) fokozott intellektualizmus és kísérletező kedv jellemezte. Nagy kaland volt számára T. S. Eliot és Cesare Pavese költészete, s verseik zenei szerkesztésmódjából sajátos kompozíciós elveket vezetett le. Ilyen alkotás például a zenekarra írt At the Still Point (1977) vagy a Mestiere (1979) című zongoradarab, mely Pavese Il mestiere di vivere című művén alapszik. Dante hatását tükrözi a Trasumanar című (1980), ütősökre és zongorára komponált darab, mely az emberi lét érzéki és intellektuális dimenzióit ütközteti a transzcendencia kifürkészésére szolgáló kontemplációval. A 80-as években az amerikai tradíció kérdései iránt mutat fogékonyságot: az 1983-ban komponált Zongorakoncert Gershwin és Copland nyomán keletkezett. Az 1984-es Incitation to Desire (Tango) című, érzékeny dallamívű, számos felvételen megörökített melodikus zongoradarabja (Yvar Mikhashoffnak írta) egyike legfülbemászóbb alkotásainak.

Zenéjében erőteljes a keleti kolorit, kivált a japán szín: a nüanszos szerkesztés, az áttetsző zeneszövés, ez kivált az 1987-ben írt Traverso című zenévé transzformált japán tájképében érződik. Nevezetes dalokat komponált többek közt Emily Dickinson, Denise Levertov, Allen Ginsberg, Carl Sandburg verseire. Az 1994-ben komponált olaszos karakterű, nyolc részből álló Nel giardino della vita egy Sesto Fiorentino-beli villa (a Corsi-Salviati villa) költői ábrázolása számos üde ötlettel.

Zeneileg talán legkifinomultabb alkotása a Tight-Rope (1985) című kamaraopera kilenc képben, melyet 1985 október 5-én mutattak be. A főszereplő színész egy Luther Dane nevű kultikus költő megformálására készül, keresi a karakterét, kutatja a jellemét, miközben saját identitását is igyekszik megtalálni. Dane valóságos kultúrhérosz, rejtélyes körülmények közt nyoma veszett, halottnak tartják. Életéről életrajzi filmet forgatnak. A színész már a forgatás első napján kétségbeesik: képtelen hitelesen megformálni az általa is istenített személyt. A magára hagyott színész hosszasan töpreng, ám egyszer csak elébe toppan Luther Dane. „Mindnyájan kötéltáncosok vagyunk” – énekli a színész, s mesterségét a halálosan komoly cirkusz regiszterében értelmezi újra. S ha a művész ezer énjében létezik, vajon van-e sajátja is, vagy még legőszintébb pillanataiban is csak játszik? A kifeszített kötél többszörösen szimbolikus értelművé válik. A költő felajánlja segítségét a színésznek, miközben azt ígéri, felfedi valós életét, érzelmeit és halála titkát is. Dane megrendezte a halálát: azt szeretné, ha benne élhetne tovább énjének legendává nemesülő része, de a valós alapokra támaszkodva. Számos esemény, történetfoszlány, alak elevenedik meg Dane múltjából: a kirobbanó költői karrierje képei, egy hetyke riporter, egy csábító menedzser, Sara, a költő első szerelme, Kathryn, az érett szerelem, egy érzéketlen és egy komoly kritikus, Willie, az alkoholista ivócimbora. Mindannyian egészen más, sok ponton ellentmondásos képet őriznek ugyanarról az emberről. A színész lassan megérti, miért kellett a „halálba” menekülni ebből az életből. A két személy, a költő és a színész fokozatosan eggyé válik, szinte észrevehetetlen lesz a különbség köztük, s mire Dane váratlanul eltűnik, a színész már úgy érzi, hogy sikerült az átváltozás, most már pontosan tudja, mit kell mondania és cselekedni, hiszen Dane immár benne él.

Az opera az identitáskeresés intellektuális drámája: a színész ugyanolyan személyiségzavarokkal küzd, mint az, akit eljátszik. Az én rákopírozható-e maradéktalanul egy másik én-re, mely viszont jóformán csak folyamatosan szerepekből áll és nincs állandó, csak mindig alkalmi integritása? Az operát az University of Wisconsin megbízásából írta a szerző: a zene tanszék fennállásának 90. évfordulóját tisztelve meg így. A kritika szerint a mű zenei anyaga Floyd, Menotti és Bernstein világával rokon szálakat mutat, s elsősorban a szöveg értelmi és dramaturgiai igényeihez igazodik. Biscardi lélekábrázolása kitűnő, a szent, a szerető és az idióta karakterjegyeit magában hordozó költő alakja rendkívül plasztikussá válik. A zene kifejezetten érzelmes, bensőséges, a hangszerelés eleven és kifejező. A költő áriája az 1. felvonás végén (I did not intend to be a poet) feledhetetlen.