Szót emelni kötelesség

Az itteni zsidók 1942 kora tavaszán kezdődött deportációi az egykori fasiszta Szlovák Állam szigorú zsidóüldözésének első kicsúcsosodása?

Inkább egy olyan eseménysor kezdete, amely erőteljesen radikalizálta az akkori szlovákiai társadalmat. Illetve Hitler bábállamaként, a zsidók kiköltöztetésének megoldásmódjait keresve, félreérthetetlenül radikálissá tette a politikai rendszer intézkedéseit is. A szóban forgó év elején a korabeli szlovák miniszterelnök, Vojtech Tuka hivatalos látogatáson Berlinben járt, ahol felajánlották neki, hogy a Német Birodalom hajlandó átvenni tulajdonképpen a teljes szlovákiai zsidóságot! A szlovák kormány pedig – élve az alkalommal – bármi külső nyomás vagy egyéb erőszak nélkül az ajánlat elfogadása mellett döntött. Külföldre irányítandó munkaerő-toborzás címén Pozsonyban, Szereden, Zsolnán és Poprádon egy-egy deportálási központot létesítettek; március 25-én pedig a poprádi vasútállomásról kigördült az első és fejenként legföljebb ötvenkilós személyi poggyászt engedélyező szerelvény. Amikor azonban az egymást követő további transzportokba már az idősebbeket, a betegeket meg a gyerekeket is besorolták, akkor világossá vált, hogy ennek a tömeges kitelepítésnek igazi célja távolról sem a meghirdetett munkaerő-toborzás. Ami külön is felháborító, hogy a hitleri Németország – letelepedési költségek ürügyén – Szlovákiától személyenként ötszáz birodalmi márkát kért klíring-, azaz készpénzfizetés nélkül történő elszámolással, mert az itteni zsidóság vagyonának egy részére is igényt tartott. A deportáltak viszont a szlovák határt átlépve elvesztették az állampolgárságukat és ezzel jogi védelmük minden formáját is. A Tiso-rezsim ilyen barbár módon és gyalázatos „üzleteléssel” igyekezett megszabadulni zsidó polgáraitól.

A mai szlovák társadalom mennyiben tudta már feldolgozni saját történelmének a fasizmust és a zsidóüldözést érintő időközét?

Sajnos, a szükségesnél jóval kevésbé! Hiába telt el pár esztendő híján nyolc évtized az 1939–1945 közötti éra végétől, a jelenlegi társadalom egészéről egyelőre nem mondható el, hogy lejátszódott volna benne mind az őszinte beismerés, mind a nyilvánvaló elhatárolódás határozott folyamata.

Elfogultságból? Vagy a téves és hamis hagyománytiszteletből?

Ennek én több okát látom. Az egyik, hogy a Tiso-rendszert akkoriban támogató szervezett társadalmi erők, jelesül a Hlinka-gárda és a hasonló szerveződések tagjai közvetlenül a háború után nem estek át egy kategorikus, népiesen szólva „nácitlanításon”, mint történt ez azonos időben az akkori Nyugat-Németországban, ahol cirka 1949-ig lezajlott a különböző perekkel is járó felelősségre vonás. És ha nem is zsinórmérték szerint, de ott érdemben megtörtént a nácizmus időszakával való nyílt szembefordulás, illetve a társadalmi tisztulás. Nálunk viszont az 1945 után hatalomra törő kommunista párt, a pozícióit erősítendő, egy titkosan kezelt belső utasítást követve átmentette saját soraiba a Hlinkagárda úgynevezett „kis halait”. Például Érsekújvárban magam is megéltem, hogy a háború után ott addig teljesen ismeretlen személyek tisztségeket és a „nemzeti vagyont kezelőkként” zsidó birtokot kaptak. Szerintem ez úgy zajlott, hogy valahol a Felső-Garam mentén még mint gárdisták fölszálltak a vonatra, és Érsekújvárban pedig már mint kommunisták szálltak le róla. Szinte hihetetlen, ám a sors iróniája, hogy a negyvenes évek második felében például az akkori partizánszövetség pozsonyi konferenciájára így éppen a dunaszerdahelyi szervezet küldhette az egyik legnépesebb küldöttséget! Ezeknek az embereknek a köpönyegforgatás volt a túlélési taktikájuk. Ahogy a háborút követően Magyarországon is hasonló mederben folyt a „nácitlanítás” – ott az úgynevezett „kis nyilasokat” léptették be a taglétszámát ilyenformán rohamosan növelő kommunista pártba.

Napjaink antiszemita megnyilvánulásainak egy másik oka nálunk az lehet, hogy ez a téma 1989 előtt erősen a háttérbe szorult, sőt, agyon lett hallgatva.

Igen, a korabeli szlovák állam zsidóüldözéséről, a zsidó áldozatok tízezreiről csak ritkán vagy inkább egyáltalán nem esett említés, legfeljebb az „antifasiszták meggyilkolásának” szóhasználatával. Ha kissé burkoltabban is, de a zsidó lényegében közellenség maradt, akinek nemegyszer cinikusan az arcába vágták: negyvenöt után többen jöttetek vissza, mint amennyien elmentetek! A zsidók többnyire a házukba, a kifosztott lakásukba sem mehettek vissza, mert ott már az időközben beköltözöttek laktak. A mai antiszemitizmus itteni megnyilvánulásainak eredőit keresve azt is látni kell, hogy a háború végétől két generáció is felnőtt, de eközben érdemben hallani sem hallott semmit a gyűlöletkeltés és az intolerancia elleni nevelés fontosságáról. Pedig éppen ez az életfelfogás lenne az alapja az egy egész életre szóló toleráns életfilozófiának. Miként a zsidóüldözés legborzalmasabb tényét: a holokausztot sem lehet úgy „tanítani”, hogy holmi egynapos osztálykirándulás keretében kampányszerűen elugrunk Auschwitzba, futólag megtekintjük az akkori szörnyű tragédiák helyszínét, de délután még megállunk Krakkóban, meg hát azért még éjfél előtt érjünk haza. Sajnos, (Cseh)Szlovákiában negyven éven át hiányzott, és még ma sem kielégítő a szóban forgó téma oktatását érintő nevelés, pedig egy modern társadalomban a tolerancia életelvének kialakítása az iskolai tanítás alapvető erkölcsi feladata.

Ezzel szemben a közéletben nemegyszer megjelenik a Tiso-állam ideológiája rehabilitációjának, illetőleg az antiszemitizmus okozta emberi drámák iránti felelősség tagadásának szándéka!

Bízom benne, hogy ennek szószólói valóban csak egy kisebbséget alkotnak, amely viszont annál hangosabb. A többség feldolgozta magában a második világháború alatti Tiso-rendszer bántó örökségét, esetleg közömbös iránta. Ami viszont valóban nyugtalanító, hogy a rendszerellenes, illetve a nyíltan fasisztoid erők a mostani államfőválasztás első fordulójában a leadott szavazatok összesen 25-27 százalékát kapták. Ez aggasztó arány, hiszen ezek a körök kívánják szépre festeni Jozef Tiso személyét, és a különböző szócsavarással relativizálni az ő nevéhez fűződő korszak tényeit. Tehát a zsidóüldözés és a holokauszt viszonylagosságát hirdetve kisebbíteni az antiszemita és a más irányú gyűlöletkeltés társadalmi súlyát. Ezek a megtévesztő blöffök, az erre épülő csalóka hazugságok könnyen befolyásolhatják azok gondolatvilágát, akiktől eleve távol áll a józan és kritikai gondolkodás. Szemléltető példája volt ennek, hogy tavaly a szlovák köztévé a legnagyobb szlovákok közé Tisót is besorolta; és ez a skandallum csupán a történész szakma és a közvélemény egy részének együttes nyomására oldódott meg úgy, hogy a fasiszta szlovák állam pap-elnökét végül törölték a jeles egyéniségek közül választható névsorból.

Gondolom, közel járhat az igazsághoz, aki a Szlovákiában élő antiszemitizmus egy fajsúlyos forrását a katolikus egyház hazai főpapságának az I. Szlovák Köztársaságot megítélő hozzáállásában véli megjelölni.

Valóban, hiszen a teológiai antiszemitizmusnak már az 1939 utáni szlovák államban is meghatározó szerepe volt. Vonatkozik ez mind a zsidóüldözés elkeserítő törvényeit könnyen megszavazó korabeli parlament képviselőinek számottevő hányadát alkotó lelkészekre, mind a szóban forgó éra erőteljesen rosszhiszemű gazdasági antiszemitizmusára. Amikor is mindennemű gondnak-bajnak okozója, a propaganda szerint, a markába nevető és szivarozó zsidó volt... Őszintén szólva, az egykori szlovák állam bukása után immár sok évvel is még úgy látom, hogy a jelenlegi szlovákiai antiszemitizmus leküzdésének igazi kulcsa mindmáig a katolikus egyház klérusának kezében van. Amíg ugyanis Szlovákia lakosságának 80 százaléka bevallottan katolikus felekezetű, az egyházának legfelsőbb szintű vezetése ellenben nem hajlandó bevallani, sőt, a közvélemény szemében még csak annak gondolatától is elzárkózik, hogy az adott történelmi időszakban a legfőbb államvezetői posztot betöltő báránya hibázott; addig nehéz elvárni, hogy a hazai katolikusság többsége fenntartások nélkül és magától értetődő toleranciával, kölcsönös megértéssel forduljon a zsidóság felé. Pedig egy ilyen irányú – és persze nem csak a zsidóságot érintő – társadalmi változásra nagy szükség lenne. Egyrészt azért, mert a másságot kirekesztő szemléletmód okozta bajok orvoslása legalább két új nemzedék felnőtté válásáig tartó feladat. Másrészt pedig azért, mert Európában, sajnos, a politika színterének különböző síkjain erősödik az antiszemitizmus. Ha Szlovákiában – merő hangulatkeltésből – Zuzana Čaputovának az államfői kampányban karvalyorr rajzolható, illetve rosszmájúságból ráfogható: nyilván a zsidók pénzelik, hiszen derekas kiállásáért környezetvédőként megkapta a zöld mozgalmak Nobel-díjának számító Goldmann-díjat; vagy Magyarországot – politikai hisztériából és több helyütt a „büdös zsidót” is odapingálva – ellephetik a Sorosplakátok, akkor veszélyes zsákutca felé vezető úton járunk...

Az ember hetvenhét évesen is belefakul az aggályokba?

A régiónkban az utóbbi három-négy esztendőben lábra kapott „migráncsozás” még inkább szítja a kizárólagosság és a kirekesztő többségi dominancia gondolatkörét. Ezért hát mostanában előelőfordult velem, hogy ismerve a história tényeit és az olvasmányélményeim alapján is úgy éreztem, mintha mifelénk visszatértek volna Németország harmincas éveinek kezdetei. Szerencsére tavaly nálunk sikerült csillapítani az efféle tendenciákat, ami mégiscsak a hazai társadalom nagyobbik részének egészséges magatartását bizonyítja. Egyszerűen szólva, nem szabad passzívnak maradni.