Szisszenet a vegyes házasságok és egyéb vegyes érzelmek ügyében

Lipcsey György: Kapuk, 2000 Tomáš Sabo felvételeKaptam, nem is olyan régen, Kassáról egy kis újságcikket, bizony nem is igen tudom, melyik magyar lapból ollózta ki egy ott élő volt osztálytársam, aki tudja, hogy én ötven év eltelte után is fél szívvel még ott élek, s minden, ami ott történik, majdnem úgy érdekel, mintha velem történne.

De lámcsak! Anyanyelvünk néha helyettünk is gondolkozik, s többnyire nem is rosszul. Most is rajtacsípett. Hiszen nem fél szívvel élek én ott, hanem egész szívvel, s ugyanakkor, immár több, mint egy fél évszázada itt, Prágában is. Úgy bizony: két egész szívvel és mégis egyazon egyetlen szívvel: ezt tessék összeadni!

Hiszen éppen erről szól a mese.

Node hogy szavam szavamba ne öltsem, annak a kis cikknek a szerzőjét (ezt kassai barátom nem sejthette) személyesen is ismerem, kedves és tetszetős küllemű hölgy, szívélyes és kedélyes kapcsolatban vagyok vele, ha olykor civódva is, mert azért sok mindent másképpen látunk.

Az írás bevezetőül megpendíti, hogy Prágában nem kapni sehol sem igazi jó töltött káposztát, kivéve éppen a szerzőét, amit készségesen el is hiszek neki, de fő témája nem a káposzta, hanem a vegyes házasságok, közelebbről a magyar-cseh vegyes házasságok. S ez már némileg más káposzta.

Hogy az milyen rossz valami. Ő például sohasem tudna egy cseh férfival együtt élni.

Mert miért is járnak el havonta a prágai magyar férfiak a Cseh- és Morvaországi Magyarok klubtalálkozóira? (Persze olykor megfordítva: a nők is, s van persze úgy is, hogy párosan.) De maradjunk csak a férfiaknál: nos hát azért, hogy kedvükre kibeszélhessék, kidanolhassák, jó magyarosan kimulathassák magukat. S eddig ez rendben is van, mert mi sem természetesebb ennél. Ezt csak helyeselni lehet.

Élek azonban a gyanúperrel, hogy van itt még egy másik bökkenő. Nem a cseh feleségüktől menekülnek ők a klubba, hanem a feleségüktől. Nem az a probléma, hogy cseh nőt vettek feleségül, hanem az, hogy megnősültek.

Ha nem beszélnék, mint szokásom szerint mindig, ilyen borzasztó komolyan, azt mondanám: képzeljük el – aranylakodalmam küszöbén –, hogy egy félszázaddal ezelőtt magyar lányt találtam volna feleségül venni. A klubba, ugyebár, elmehetnék éppenséggel, de nőm azt mondhatná: remek, veled megyek én is. Hát én bizony a klub helyett elmennék egy sörözőbe, csehek közé, tömném magam sertéshússal és knédlivel (vepřo-knedlo-zelóval), vedelném a Staroprament, s amikor már jól be volnék csiccsentve, potyognának a könnyeim, s azt mondanám, hálátlan fickó vagyok, tudjátok ti, milyen egy gyöngyszem az én magyar feleségem, olyan töltött káposztát kanyarít az nekem, hogy mind a tíz ujjatok megnyalnátok utána, csak hát most eljöttem ide, hogy egy kis nyugtom legyen tőle. I muzsi mají szvé dny! (Ez egy cseh reklám, tetszik tudni, körülbelül az az értelme, hogy a férjeknek is dukál hébe-hóba egy-egy nap kimenő.)

De félreértés ne essék: mindenkinek csorbíthatatlan emberi joga úgy érezni, ahogyan érez. Kinek mi köze hozzá, mit szeret enni, kit szeret szeretni. Habár egy Zilahy Lajos nevű jó tollú magyar író megírta már régen egy híres regényében, hogy a diaszpórában „a lélek kialszik”, nem feltétlenül, nem mindig, de többnyire, s minden további nemzedékben egyre valószínűbben. S itt a kérdés veleje.

Mert akik itt élünk, önként élünk itt.

Magunk döntöttünk így.

A diaszpóra lehet nemzetek sérelme, történelmük tragédiája, de nem szükségképpen az egyén végzete.

Abban a pillanatban, amikor szabadon visszatérhet szülőföldjére, ahonnan nem önszántából került el, amikor visszamehet, hogy vállalja a születése megszabta sorsot, akkor eldől, mutat-e még szívében „Zágon felé egy halovány csillag” vagy sem.

Ha igen: hazatér, s nem él többé diaszpórában. Ha nem, akkor marad, s innen fogva már emigrációban él: hazajáró, de hazaköltözni nem óhajtó lélek gyanánt.

S másodszor se essék félreértés!

Akárhogyan dönt is, ne érhesse gáncs.

Hátha csak azért maradt kívül, mert érdekeinek ez felel meg jobban. Ubi bene, ibi patria, ott a hazám, hol jobban megy sorom, mondogatták régebben. Igaz, inkább megrovóan, de hát nem a mi dolgunk ítélkezni. Ám ez a régi mondás nem köntörfalazott: ha neked itt bene, akkor ez neked patria. Ha itt jobb neked, akkor szíveskedjél tudomásul venni, hogy ez választott második hazád.

Hogy ezt ki-ki mennyire érzi: ízlése dolga, alkata dolga, ő dolga.

De ha úgy határoz, hogy érdekeit ide köti, szívét ellenben oda, akkor valóban különös, hogy abban az országban, melynek polgára, ő csak a magaszőrű etnikai elemmel kíván közösködni, magyar a magyarral sakkozni, kuglizni, táncolni; már olyasfélét is hallottam, hogy jó volna létrehozni egy „csehországi magyar vállalkozók szövetségét”.

ĺgy állunk hát, kedves farizeus hontársaim? (Globalizációt prédikáltok, de begubózást isztok?)

El sem merem képzelni, hogy – mint egy régi jóismerősömtől hallom – valakik egy cseh- és morvaországi magyar nemzeti politikai párt megalakítását szorgalmazzák, talán épp Együttélés néven.

Hát ez is előfordulhat, üsse kő, de akkor meg kell majd változtatni az Együttélés nevet.

Máris van egy jó tippem: azt a csúf szót, hogy apartheid a világ minden kincséért sem írnám le, mert a faji megkülönböztetésen alapuló rosszemlékű dél-afrikai rendszert juttathatná az olvasó eszébe, nevezzük hát Különélésnek.

(A „hontárs” ritka, de létező magyar szó. Itt azért részesítem előnyben, mert a „honfitárs”, vagy „polgártárs” egyike sem felel meg ilyen vagy olyan okból, de az „atyámfiai” vagy „szakikáim” sem fedi teljesen az elképzelésemet.)