Szintet lépett a visegrádi együttműködés

MÓZES SZABOLCS

Kezdjük az aktuális témával: az ukrán helyzettel. Ilyen-

kor feltételezem, hogy nem unatkozik egy biztonságpolitikai főtanácsadó.

Az ukrajnai válság nagyon súlyos helyzet kialakulásához vezetett, azonban nem váratlanul, hanem egy olyan hosszú folyamat következményeként, amely mind az EU-n, mind a NATO-n belül nagyobb figyelmet igényelt volna. Közép-Európa országainak figyelmét Ukrajna teljesen természetesen vonta magára, próbáltuk támogatni az ottani pozitív folyamatokat, ám Ukrajna stratégiai helyzetének, belpolitikai és gazdasági tendenciáinak mélyebb értelmezését, amelyet mi itt Közép-Európában világosan érzékelünk, nem tudtuk kellő módon átvinni egy közös uniós megértési szintre. Brüsszel sokak szerint technokrata módon állt hozzá ehhez a kérdéshez akkor, amikor Ukrajna gazdasági és politikai helyzete nem tesz lehetővé egy egyszerű technikai értelmezést.

Konkrétan mit ért technikai jellegű rendezésen?

Annak, hogy egy ország hogyan kapcsolódik be az EU-val való együttműködésbe, van egy konkrét, technikai rutinja. Brüsszel minden csatlakozni kívánó országgal egy gazdasági, intézményi, politikai értékrendbeli stb. szempontokat tartalmazó protokollt követ végig. Ez a csatlakozás technikai menete. Ez a protokoll a közép-európai országokkal kapcsolatban sikeres volt, hiszen ezek az államok más geostratégiai helyzetben voltak és vannak, saját belső politikai logikájuk is teljesen más volt abban is, ahogyan szorosabbra vonták kapcsolatukat Brüsszellel.

A politikai mentalitás és a kultúra is más.

Teljesen más. Az egész csatlakozás gondolata is valójában innen, Közép-Európából indult el, nem annyira Brüsszelből, s erre a motiváltságra, az úgymond külső nyomásra Brüsszel válaszolhatott „technikai” módon. Ám olyan geostratégiai helyzetben, amelyben Ukrajna van, nagyon félrevezető a technokrata hozzáállás. Ezt a félreértelmezést mi itt Közép-Európában láttuk, külön-külön igyekeztük is érzékeltetni, de nem sikerült általánossá tenni, a megfelelő figyelmi szintet e mögé állítani. Ennek a félreértelmezésnek lett aztán az az eredménye, hogy a vilniusi csúcson az EU-ban sokan meglepődtek, amikor Kijev végül is nem írta alá az együttműködési megállapodást. A kirobbant válság hatására mára már az uniós tagállamok számára is nyilvánvaló, hogy Ukrajnára másféle figyelmet kell fordítani, mint Közép-Európára vagy mint a Balkánra. Azonban Magyarország számára ebben a feszültségben a legfontosabb kérdés a kárpátaljai magyarok helyzete, biztonságuk megvédése. Ebben nagyon aktív a magyar külpolitika.

A 2012-es szlovákiai parlamenti választások után sokakat meglepett a viszonylag jónak mondható Fico–Orbán kapcsolat. Önöket, előkészítőket is?

Magyarország tudatos külpolitikai célja, hogy a szomszédos országokkal való kapcsolatokat a lehető legjobb és legkonstruktívabb keretbe helyezzük. Ez nem újdonság, hanem egy folyamatos magyar külpolitikai törekvés. Ám minden bilaterális viszonyhoz két szereplő kell. A magyar–szlovák viszonyban vannak olyan elemek, amelyek segítenek aláhúzni azt, hogy érdekeltek vagyunk a stratégiai együttműködésben. Szerencsés az a konstelláció, amelyben ezt mind a két politikai vezetés így is értelmezi. Ez nyilván nem old meg minden problémát, nem is jelent garanciát arra, hogy minden kérdést könnyen meg lehessen oldani, ugyanakkor az, hogy például az energetikai kapcsolatokat magyar–szlovák viszonyban stratégiainak minősítjük, egy jelentős stabilizáló elem a kapcsolatrendszerben, és pozitívan hathat a többi kérdés kezelésére is. Ennek az eredménye részben a jó kétoldalú viszony, amit mára láthatunk, de másik fontos eleme, hogy regionális keretben valósul meg. A visegrádi együttműködés, amely a kétoldalú kapcsolatoknak is meghatározó terét adja, egy olyan branddé fejlődött az elmúlt két-három év együttműködése következtében, ami több előnnyel jár minden résztvevőnek. Egy nagyobb keretben a kétoldalú viszonyban felmerülő kérdések is megoldást kereső szándékkal kezelhetők. A helyes keretek megteremtése minden kormányzat számára elsődleges feladat.

Sokak szerint ugyanakkor a magyar kormányzat a jó kapcsolatokért feláldozza a kisebbségi témákat. Az elmúlt közel egy évben számos negatív lépést tett a Fico-kormányzat a magyar kisebbséggel szemben. Míg korábban erre a magyar kormányok – főként a jobboldaliak – érzékenyen reagáltak, az utóbbi időben ez nem volt így.

Nem gondolom, hogy a kisebbségek ügye bármilyen szempontból is háttérbe szorult volna. Következetes és hosszú időre visszanyúló prioritás ez a jelenlegi magyar vezetés számára, ami nem is tud megváltozni, ez a veszély biztosan nem fenyeget. Attól, hogy jók az energetikai kapcsolatok és a biztonságpolitikai együttműködés, attól, hogy erősítjük a visegrádi kereten belüli regionális együttműködést, határozottan azt reméljük, hogy segíti az egyéb konfliktusos ügyek higgadtabb kezelését. Ez segíthet, ám természetesen nem csodaszer, amitől minden megoldódik.

Többször említette a V4-et, amelyet az elemzők és a politikusok is sokszor gittegyletnek tartanak. Milyen téren van létjogosultsága a visegrádi együttműködésnek?

A visegrádi együttműködésnek különböző szakaszai voltak a formátum létrejötte óta. A NATO- és az EU-csatlakozások után valóban volt egy olyan időszak, amikor volt olyan értelmezés, mely szerint ez egy formális, üressé vált kagylóhéj, de ez elmúlt…

…pedig sokan ma is így vélekednek róla.

Aki ilyen véleményen van, az nem követte közelről az elmúlt évek fejleményeit. Az utóbbi két-három év ennek az ellenkezőjét mutatja. A V4-es találkozók tartalmi része megerősödött, mindenki fontosnak tartja az összejöveteleket, a visegrádi miniszteri és miniszterelnöki szintű találkozók tartalmasak, hasznosak, mindenki ott van, nincsenek időponthalasztások, stratégiai kérdésekről tárgyalunk. Konkrét ügyekben egymás támogatását minden érintett pozitívan értékeli. A visegrádi találkozók a legfontosabb találkozók közé emelkedtek a tagok saját értékelésében. Ez új, belső erőt ad az együttműködésnek, amit mindenki érzékel – ez nem csak magyar olvasat. De tovább mennék: a V4-ek nem csak egymással találkoznak, a „V4 plusz” formátum iránt megnőtt a nemzetközi kereslet is. Olyan külső szereplők, amelyek Európa felé fordulnak, nagyon könnyen találják meg a visegrádi együttműködést és olyan kapcsolódási pontnak látják, amely számukra logikus és hasznos. Így jött létre a V4–Japán vagy a V4–Kína találkozó is például. A V4-es miniszterelnökök nagyon markánsan fordulnak a biztonságpolitikai együttműködés felé. Tehát még az olyan stratégiai terület is, amelyről korábban nem volt biztos, hogy prioritássá tud válni, markánsan megjelent ezen a kereten belül. Tehát a nemzetközi politikában és sajtóban is nemhogy nem gittegyletként értékelik, hanem az elmúlt években komoly, nemzetközileg elismert brand lett a visegrádi együttműködés.

A magyar külpolitika egyik markáns vonala az úgynevezett keleti nyitás. Tudatos vagy kényszer szülte irány? Kényszeren azt értem, hogy 2010 óta a Budapest és Brüsszel közötti kapcsolatok kicsit komplikáltabbak lettek.

Kényszer van, de nem ilyen. Budapest és Brüsszel között volt egy sor ügy, amelyet sorban tisztáztunk Brüsszellel. Azonban ami miatt a kényszer szó szerintem alkalmazható a jelenlegi helyzetre, az az európai gazdaságok elhúzódó válsága. A magyar gazdaság exportorientált és így a külső kapcsolatoknak nagyon kitett gazdaság. Ha elsődleges felvevőpiaca, az EU országai nem bővülnek, sőt, annak óhatatlanul új piacok keresése és azonosítása felé kell fordítania a magyar gazdaságot. Az EU gazdasági válságából fakadó kényszer ráadásul egy másik, a világgazdaság átalakulása miatti kényszerrel párhuzamosan jelent meg: az Európán kívüli erős gazdasági növekedéssel. Ezért nevezzük keleti nyitásnak ezt a logikus, magyar érdekeket erősítő gazdasági folyamatot. Ahol növekedés van, oda érdemes odafigyelni és kiaknázni a magyar gazdaság számára is előnyös lehetőségeket. Ez egyébként nem csak Magyarország felismerése, sok más ország döntéshozója érzékeli azt, hogy a keleti kapcsolatok élénkítése nagyon előnyös országa számára. Ez egy nemzetközi trend, amiben Magyarország nagyon helyesen felismerte a saját érdekeit és határozottan előrelépett.

A keleti nyitás része a paksi atomerőmű bővítése is?

Az, hogy a magyar energiamérlegben a nukleáris energia arányát célszerű növelni, nem új keletű döntés. A magyar energiapolitika felelős döntéshozói között ebben konszenzus van. Az, hogy az elérhető, nukleáris erőmű építésére képes vállalatok közül melyikkel köt szerződést egy ország, mindig az adott ajánlattól függ. Magyarország ebben az esetben egy nagyon jó ajánlatot kapott, amely hosszú távon is az ország érdekeit szolgálja.

Akkor is, ha a kőolaj és a földgáz is Oroszországból jön és ez még hosszú évekig így lesz? Célszerű egy ilyen befektetést onnan hozni?

Ez egy nagyon komoly szakmai kérdés. A kőolaj és földgáz már két, önmagában is nagyon eltérő jellegzetességgel bíró energiahordozó, a nukleáris energia még inkább különbözik tőlük. Éppen ezért, amikor az elmúlt években energiapolitikai kitettségről beszéltünk a régióban, nem hármas kitettségről (olaj, földgáz, nukleáris) beszéltünk. Azért, mert a kőolajimport-függés önmagában nem eredményez politikai vagy szuverenitási függőséget, a világpiacon bármikor elérhető, aránylag könnyen szállítható, tárolható. Ha valami történne például a Barátság kőolajvezetékkel, a kőolaj szempontjából az ország működéséhez szükséges mennyiséget valahogyan be lehetne szerezni. Amikor szénhidrogén-függőségről volt szó, igazából a földgázról beszéltünk. Ugyanis ez nehezen szállítható, nehezebben tárolható, s ha az import csak egy forrásból származik, a földgáz valóban alkalmas energiahordozó a szuverenitás befolyásolására. Ehhez képest a nukleáris energia egészen más kategória. Ezzel ugyanis valójában nemigen lehet szuverenitást befolyásolni. Itt folyamatos működtetés van, aminek a biztonsági szintje mindkét fél számára százszázalékosan fontos. A földgázimport diverzifikációja nehézségei miatt középtávon feltétlenül érdeke minden közép-európai országnak a földgáz felhasználását csökkenteni. Ezt eredményezi egyebek mellett a nukleáris energia arányának a növelése is, ami így egy szuverenitást erősítő döntés.

A magyar kormányt azért is kritika éri, hogy unióellenes közhangulatot teremt. Miközben az EU a fő stratégiai partner.

Ez érzékeny kérdés, hiszen könnyű félreértelmezni a nemzeti érdekvédelmet szolgáló kérdéseket. Az, hogy az EU működése korántsem tökéletes, közhely. Ha erről javító szándékkal beszélünk, a kritika nem romboló, hanem erősítő jellegű. Az uniót semmi sem rombolja jobban, mintha nem világítunk rá a problémáira, ha nem próbáljuk meg javítani. Ameddig nem látjuk a gondokat, addig nem várhatunk megoldásokat sem.

Tavaly ősszel a pozsonyi Globsecen kitüntetést kapott a Szlovák Atlanti Tanácstól a régió stabilitásáért és békéjéért végzett munkájáért.

Nagy megtiszteltetés az ember számára, ha mások értékelik a munkáját, s még inkább, ha a regionális együttműködés erősítéséért tett erőfeszítését egy másik ország értékeli. Ha van a régióban együttműködés az elmúlt huszonnégy évben, ha van olyan esemény 1990 óta, amely ezt segítette, azt biztosan igyekeztem erősíteni, ezt nagyon fontos nemzetközi keretnek tartom a magyarság és a régió számára. Nagyon örülök , hogy sikerült megtalálnunk azokat a lengyel, szlovák és cseh partnereket, akik ezt a regionális együttműködést markánsan támogatják. Az évek során így sikerült egyfajta „visegrádi elitet” kiépíteni. A Szlovák Atlanti Tanáccsal már hosszú évek óta hatékonyan működünk együtt, nagyon hasznosnak látom a munkájukat. Azért is, mert ez a visegrádi együttműködés nem konferenciázásban merül ki, hanem kézzel fogható hatása van a politikai döntéshozatalra is mind a régió országaiban, mind, úgymond, külső partnereinknél. E nélkül a két évtizedes Visegrádi együttműködést erősítő regionális „csapat” nélkül például ma biztosan nem lenne annyira hatékony és gyors a kormányzatok közötti együttműködés uniós szinten sem. Korábban sokszor volt olyan érzése az embernek, hogy a kormányok közötti kapcsolatok személyfüggők, azaz, hogy a lényeg az volt, hogyan jönnek ki egymással a miniszterek és miniszterelnökök – de ez a szakasz most átalakulni látszik, s az együttműködés erősödése kívülről is érzékelhető érdek- és értékképviseletet jelent, amihez külső szereplők egyként fordulnak. Ezt jelezte például az ukrán válság kapcsán nemrégiben az, amikor a német külügyminiszter fordult azzal a kéréssel a visegrádi elnökséget jelenleg adó magyar partneréhez, hogy szeretne tanácskozni e kérdésben a V4-es külügyminiszterekkel. A visegrádi együttműködés nem intézmény, nyilván nagyon fontos előfeltétele az adott döntéshozók együttműködése, de a visegrádi „brand” kezd meghatározóvá válni, ami már maga is viszi előre az együttműködést.