Színházat kaptak a magyarok

Kolár Péter: „Az önkormányzat is csak annyit adhat majd a színháznak, amennyit az államtól kap” Nem mindennap vehet részt az ember színházavatón. Mit érez ilyenkor házigazdaként a színházigazgató?

Nagyon nehéz megfogalmazni az érzéseimet. Színház épült a kassai magyarságnak. Ez egyrészt nagy megkönnyebbülés, másrészt az emberben kétség is van, hogy minden úgy sikerült-e, ahogy elképzeltük. Már most tudnék mondani vagy ötven apróságot, amit meg kellene változtatni.

Például?

Ahhoz, hogy igazi színházi környezetben játszhassunk, az kell, hogy a nézőtérről jól rá lehessen látni a színpadra. Van három emelt tribününk, nyitáskor azonban ezeket nem használhattuk, mert tudtuk, hogy nem lenne elég férőhely. Ezekkel a tribünökkel 96 ülőhelyet tudunk kényelmesen megoldani, nekünk azonban legalább 135 széket kellett a bemutatón elhelyeznünk, és még az is kevésnek bizonyult.

Ezek azonban már kellemes gondok.

Igen. Nagyon örülök, hogy sikerült mindezt elérni. Nem a protokoll mondatja velem, de rengeteg embernek kellene köszönetet mondanom, és most nem csak a politikusokra gondolok. Csak egy példa. Olyan roma emberek kezdték a ház felújítását, akik vállalták, hogy akár rájuk is dőlhet az épület. Ez egyébként 1999 augusztusában majdnem meg is történt. Egyikük a harmadik emelet magasságában lévő tetőtérbe emelő híján úgy hordta föl a cementet, hogy a hóna alá kapott két ötvenkilós zsákot, és a még meg sem lévő lépcsőn fölvitte a száz kilót, fordult még néhányszor – így vitt föl 70 tonna anyagot. Ennyit kellett beépíteni a színpad fölé, vasbeton tartja össze az épületet, melynek a falai különben – rossz kártyavár módjára – kifelé dőlnének. Ezektől az emberektől kezdve az asztalosokig, fafaragókig nagyon sok szakember munkáját dícséri a színház.

Majdnem nyolcvan évnek kellett eltelnie, hogy Kassának ismét saját magyar színháza legyen.

Igen, hiszen 1924-ben alakult meg a szlovák nyelvű színház a volt magyar színház helyén, ekkor szorult ki a magyar színjátszás a saját épületéből. Volt egy átmeneti időszak 1938 és 1945 között, amikor Kassán volt szlovák színház, de magyar nem. Ebben az időszakban több város között cserélődtek a társulatok. Magyar nyelvű előadások voltak, csak magyar társulat nem. Volt ugyanis egy olyan – kicsit hudeci – elképzelés, hogy nagyon jó, ha mindenütt van valami, egyszer itt játszik a társulat, máskor amott. Ennek azonban az a hátulütője, hogy igazándiból sehol sem melegednek meg a színészek, sehol sem ismerik őket. Egészen péntekig csak bérelt helyiségben játszhattunk. Igaz, hogy kicsi ez a színház, de a miénk. Mindig a Tanú című film jut az eszembe, abban szerepel egy narancs, amelyből citrom lesz, mert a narancsot ellopják. Ott hangzik el, hogy egy kicsit savanyú, de a miénk.

Milyen tartalommal tudják majd megtölteni ezt az épületet?

Olyan modern, korszerű előadásokat szeretnénk itt tartani, amelyek iránt igazából csak egy rétegközönség érdeklődik. Egy nagyvárosban megvan ez a közönség. Már csak anyagi helyzetünknél fogva sem engedhetjük meg magunknak, hogy a nagyszínpadon ilyen előadást csináljunk. Ezen a kisszínpadon azonban nemcsak megszülethet egy ilyen darab, hanem 20-30 előadást meg is élhet. Erre nemcsak a közönségnek van szüksége, hanem a fiatal színészeknek is, hogy kipróbálják magukat, valami újat is csináljanak, nem csak hagyományos darabokat. Ez természetesen nem zárja ki, hogy hagyományos előadásokat is színpadra állítsunk.

Miért vállalják ezeket a formabontó, modern, azonban csak rétegközönséget vonzó darabokat? A szlovákai magyar színjátszás általában a közönségdarabokra koncentrál.

Éppen ezért. Komárom próbálkozik most sok mindennel, azonban ott is azt látom, hogy a közönség egy része emiatt elpártol a színháztól. Mi továbbra is játsszuk a hagyományos darabokat, ebbe a stúdiószínházba azonban szép lassan szeretnénk becsalogatni a nézőket. Lehet, hogy először rácsodálkoznak ezekre a darabokra, a közönséget azonban lehet nevelni.

Milyen szerzők darabjaira gondolt?

Nagyon szeretnénk mai írókat is bemutatni, elsősorban szlovákiai magyarokat.

A szlovákiai magyar irodalom, hogy finoman fogalmazzak, manapság nem éppen a színműveiről, drámáiról híres...

A szerzőinknek kell a motiváció, hogy van rá esély, hogy játszani is fogják a darabjaikat. Ez önmagában persze kevés. Pályázatot kell hirdetni, hogy ennek valamilyen kézzelfogható, gyakorlati motivációja legyen. A Márai-darab is úgy született, hogy a Magyar Művészeti Akadémia meghirdette a pályázatot, erről azonban kevesen tudtak. Igaz, hogy az idő is rövid volt, Márai pedig nem könnyű téma. Hernádi Gyula, Bárány Tamás és még néhányan azonban megírták a darabjukat, talán tisztességből. Mi persze azt szerettük volna, ha szlovákiai magyar szerző is pályázik, ez nem történt meg. ĺgy nyerte Hernádi Gyula a pályázatot.

Idén egy konferencián Ön arról beszélt, hogy nem jönnek vissza Kassára a végzős színészek, rendre máshol keresnek boldogulást. Az új színház segíthet az ő megtartásukban?

Több oka van annak, hogy elmennek a színészeink. Az egyik anyagi természetű. A komáromiaknak Pozsony, Budapest vagy Győr közelsége lehetővé teszi, hogy ott is tudjanak egy-egy szerepet vállalni. Az viszont nehezen képzelhető el, hogy valaki délelőtt Budapesten próbál, este pedig Kassán lép fel. A másik alapvető probléma, ha nem éreznek valamilyen kihívás a színészek, nem látják, hogy lehet és tudnak is valami újat csinálni, akkor nem látják értelmét az itteni munkának.

Az anyagiakat említette. Még mindig igaz, hogy a pozsonyi szlovák színészek akár háromszor annyit is kereshetnek, mint a kassai magyarok?

Szerencsére nem. Most már meg lehet adni ugyanazt a fizetést a mieinknek is, de ha nincs miből, akkor hiába. Április 1-től érvényben van a közalkalmazotti törvény. Én igazgatóként vagy megadom a színészeknek azt a maximumot, amit a törvény megenged, és ezzel kockáztatom, hogy nem lesz meg a bérek fedezete az év végéig, vagy megpróbálom a lehetőségek szerinti lehető legalacsonyabb fizetést adni. Mi megpróbáltuk megadni a majdnem maximumot, azonban nagy kérdés, hogy év végéig lesz-e fizetés. A gazdasági szakemberek persze azt mondják, úgy kell gazdálkodni, hogy a fizetést mindenképpen folyósítani tudjuk, és ha nincs több pénz, nem kell játszani. Akkor viszont minek a színház?

Nem akarom, hogy jóslásokba bocsátkozzon, de milyen elképzelései vannak az együttműködésről a kulturális minisztérium új vezetésével?

Az a véleményem, hogy jó lesz az együttműködés. Véletlen, de Rudolf Chmellel régen ismerjük egymást. Most nem protekcióra gondolok, de azért nem mindegy, hogy ha esetleg szükség van rá, segítségért lehet folyamodni hozzá. Kvarda József államtitkárral szintén jó a kapcsolatunk, úgyhogy jó együttműködésre számítok. Az már más kérdés, hogy mennyi pénze lesz a kulturális tárcának. Sok függ attól is, hogyan alakul a megyei önkormányzat költségvetése. Tudniillik, a pénzt az állam adja az önkormányzatoknak, ezek tehát ugyanúgy ki vannak szolgáltatva az államnak, mint a színház. Az önkormányzat is csak annyit adhat majd a színháznak, amennyit az államtól kap. Ezen szerintem sürgősen változtatni kellene. Persze, nem hiszem, hogy ez könnyű feladat lenne akkor, amikor az ország gazdaságát kell rendbehozni.

E hatalmas beruházás után nem adósodott el a Thália Színház?

Nem. Erre vigyáztunk. Az építkezésre sohasem költöttünk olyan pénzt, amelyet a működtetésre kellett volna. Ezt a törvény sem engedi, azonban a jogszabályokat kijátszhattuk volna. Ezt mi nem tettük meg.

Hatalmas kálvária után került pont a Márai Stúdió ügyének végére. Végül mi volt a meghatározó esemény, amely lehetővé tette, hogy mi most az új színházban beszélgethessünk?

A tavalyi költségvetésbe végre betették a Thália befejezéséhez szükséges összeget. Durván az egész építkezés összegének fele belekerült a költségvetésbe, ezt meg is kaptuk. Enélkül folytatódhatott volna a kálvária akár a végtelenségig. Mert mi akkor sem adtuk volna föl.