Színes gondolatok feketén-fehéren

Minderről, kétségekről, reményekről, célokról rajzban és szóban is vallott Temesi Attila, grafikusművész. Tizenegy kiállított képét január 23-ig lehet megtekinteni a Bajor Ágost Művelődési Ház és Kultúrmozgó (Zöldház) aulájában.

Mennyi idő alatt készít el egy képet?

Úgy három-négy hét alatt. Azért tart ennyi ideig egyetlen kép megrajzolása, mert napi félóránál többet nem dolgozom. Ennek oka egyrészt az időhiány, másrészt, pedig az, hogy csak addig rajzolok, amíg valóban élvezem az alkotást, amíg egyfajta lélek-közeli állapotban tudok maradni.

Lélekközeli állapot?

Igen. Olyankor nincs jelen a hétköznapok szürke valósága. Nos, én akkor nagyon jól érzem magam, élvezem az alkotást, viszszavonulok, akár az imában.

Külső vagy belső élményei késztetik gyakrabban alkotásra?

A külső dolgok sokkal inkább hatnak rám, igen, a külvilág, egy templom például, ami tetszik. Én nem vagyok olyan gazdag belül.

Mi hívta életre a kiállított tizenegy képet?

Az útkeresés. Az attól való félelem, a kín, hogy nem jutok célba. Tíz éve szeretném, de nem tudom kijelenteni, hogy beértem. Az a célom, hogy ezt megéljem. Ehhez tapasztalat kell. Fontos, hogy az ember még a halála előtt megtaláljon valamit. Arra keresem a választ, hogy mi az igazán fontos. Az, hogy legyen belőlem valaki? Nem, ilyen értelemben nincs bennem becsvágy. Azt gondolom, felesleges azon görcsölni, hogy feltétlenül vigyük valamire. Sokkal lényegesebb, hogy adjunk valamit, hogy a másik emberben megpendítsünk egy húrt.

Fontos, hogy kit talál meg egy-egy műve?

Engem főként az alkotás érdekel, élvezem annak folyamatát. Amikor a kép elkészül, egyúttal el is távolodik tőlem. Akkor már az emberek dolga, hogy mit gondolnak róla. De mégsem mindegy, hogy ki és miért veszi észre valamelyik munkám. Az a jó, ha valaki értékelni tudja azt. Ha a vásárló megvesz egy képet úgy, hogy valójában nem tudja megbecsülni, az egyet jelent a kép, és ezáltal az alkotó halálával.

Miért kedveli a grafitot?

Érdekel, hogy egy sima grafitceruzából mit lehet kihozni. Emellett szeretem, hogy nem hivalkodó: kis dolgokból lehet nagyot csinálni. A festés távol áll tőlem, az másfajta temperamentumot kíván, másféle tudás kell hozzá. Másrészt, a fekete-fehérrel ugyanazt ki lehet fejezni.

A kiállított képeken kevés az emberábrázolás. Miért?

Talán azért, mert húsztól harminc éves koromig minden nyáron portrékat rajzoltam a Balaton mellett. Több ezer arcot lerajzoltam már. Úgy vélem, az arc, az alak, mindig kifejező, ám túl konkrét. Az már valaki, és ez meghatározza a mondanivalót.

Tetten érhető az a pillanat, amikor úgy döntött, hogy már nem kizárólag a maga kedvére alkot, hanem létrehoz egy kiállítást mások örömére?

Éltem már a balatoni rajzolók bohém életét, pedagógus lévén tanítottam kisiskolásokat, majd a tanári diploma megszerzése után főiskolásokat, foglalkoztam autista gyermekekkel, most biztonsági tiszt vagyok. Közben harminchárom éves lettem, ahogy mondani szokták: krisztusi korba léptem. Úgy éreztem, hogy amennyiben most nem teszek valami többet, mint eddig, akkor vége az egésznek.

Nem lenne jó kötöttségektől mentesen, szabadon alkotni?

Tíz évig szabad voltam, és egyetlen képet sem készítettem. Szerintem az alkotás elhatározás kérdése.