Sültkolbász-illatú adventi koszorúk

A Fő téren csak napközben lehetett közlekedniSomogyi Tibor felvétele – Ötvennégy korona lesz – teszi elém a papírtálcán gőzölgő, arasznyi sültkolbászt. Az árus levágott ujjú kesztyűt visel a hideg ellen, kabátját fehér kötény védi, feje búbján kötött sapka. Két szelet kenyérke, csöpp mustár dukál a koleszterinbombához – már a látványtól is öszszefut a számban a nyál. Elégedetten fordulok ki a fabódé elől, hátrapillantok, mögöttem már kígyózik a karácsonyi kolbászra, cigánypecsenyére várók sora.

A pozsonyi Fő téren lassan egy hónapja kínálják portékájukat az árusok. Évek óta helyre kis egyenfabódékat építenek a városháza előtti négyzetméterekre szorgos kezek. A legjobb árusítóhelyekért hagyományosan nagy harc folyik: tavaly is bírálták a kiválasztás módszere miatt a polgármesteri hivatalt, ám idén sem változott semmi. Az árusok pályázatot nyújthattak be, melyben licitálniuk kellett, mennyit adnának a standokért. 4800 korona volt a sátorponyvával fedett árusítóhely kikiáltási ára, de akadt, aki napi tízezret kínált érte. A hagyományos büféstandok használatáért napi 3000 koronát is adtak. Volt, hogy ketten összebeszéltek, és most – megosztva a költségeket – egy gyékényen árulnak. A licitálós módszerrel idén nyolcvanöt engedélyt adott ki a magisztrátus, huszonkét bódéban falatozó működik.

Üres helyet keresni reménytelen vállalkozás a talponállók hangulatát idéző büféasztaloknál. Egymás nyakába szuszog az ajándékra és a kolbászra éhes tömeg, pedig szerda este van, és a metsző decemberi hideg kegyetlenül bekúszik a kabát, pulóver alá. „Rétegesen öltözködj!” – kicsit későn villan az agyamba az anyai intelem, miközben összehúzom kabátom gallérját, és utat török a tömegben.

A hangulat – talán a hó és a hideg miatt – már-már karácsonyi, bár a tér díszítésénél igencsak szűkmarkúan mérte a mannát a városháza: néhány szomorú villanykörte hivatott pótolni a díszkivilágítást. Az ácsolt fastandokba szerencsére jutott áram, a villanymelegítő azonban csak arra elég, hogy ne fagyjon meg a reggeltől estig a téren ácsorgó árusok lába. Az áru nagy része kapcsolódik az ünnepkörhöz: méhviasz gyertyák, adventi koszorúk, karácsonyfadíszek, gyertyatartók minden mennyiségben és kivitelben. A domborfém süteményesdobozok a századelő hangulatát idézik, a kézzel gyártott, merített levélpapírt és borítékot pedig alig tudom letenni, oly kellemes a tapintása. Bóvlit nem látok, a giccs pedig szubjektív kategória.

„Halló, szia, én vagyok! Találtam törpét.” A mobiltelefont egy középkorú hölgy tartja a füléhez, az egyik stand elől ad férjének gyors helyzetjelentést. „Van műanyagból, az olcsóbb, és kerámiából is... Nem sok, 370 korona... Jó, akkor megveszem.” A törpeárus standja az egyetlen, amelyre nyugodt szívvel rásüthető a giccskavalkád kifejezés, még a műanyag adventi koszorúnak is meg tudok bocsátani, mert valódi dió és fagyöngy díszíti.

Kezemben a papírtálca, rajta lassan hűl a vacsorám. Szétnézek. Az egyik asztalnál már a mustáros zsír maradékát tunkolja egy bajszos úr, szalvéta híján lepedőnyi zsebkendőjébe törli az orra alatt pompázó, tekintélyt parancsoló szőrcsomót, majd elégedetten odébbáll. Vércseként csapok le a négyzetcentiméterekre, szemem sarkából látom, ahogy egy srác is rámozdult a felszabadult helyre. Ő megtorpan, én megpróbálok némi részvétet erőltetni arcomra, „Bocs, haver – villantok a szememmel –, én nyertem, de azért boldog karácsonyt!”

Százöt korona egy kiló ponty – hirdeti felirat a tér legeldugottabb sarkában; a halak heringek módjára összezsúfolva kádjaikban. Úszásra nem gondolhatnak, örülnek, hogy jut egy korty víz. A halárus panaszáradatba kezd. Elmondja, nem volt ötezer koronája, hogy jobb helyet kapjon, délelőtt tíz után már nem engedik be szállítója teherautóját, az árait pedig nem tudja lejjebb vinni. „Tudom, az egyik hipermarketben nyolcvanért adják a hal kilóját, de nekem így is alig éri meg.”

Sercen a kolbász vörös bőre, omlik számban a fenséges csemege. Hoppá, megfeledkeztem az innivalóról. ĺgy is lecsúszik a falat, de azért nem ártana egy pohárka ital. A karácsonyi puncshoz és a forralt borhoz már volt szerencsém, most ki kellene próbálni valami egzotikusabbat. A medovinának nevezett, fűszeres mézbor nem tud meggyőzni, utána alig sikerül szétfeszítenem összeragadt ajkaimat. Amikor aztán megtudom, hogy a hriatô fantázianevű kotyvalék szilvapálinkából és szalonnából készül, gyorsan kérek inkább két deci forralt fehérbort. Kapok is, huszonkét koronáért, műanyag pohárban.

Az utolsó kortynál aztán eszembe jut, tulajdonképpen ajándékot akartam venni a karácsonyi vásárban.

Azt nem árulhatom el, végül mit vettem. Ugye, megértik? Az ajándékok csak hétfőn kerülnek a fa alá.