Sok esetben tüzes patájú mének vágtáznak vele

Oláh Csaba felvételeHárom darabban játszik Nyitrán, mint vendég visszajár a pozsonyi Nemzetibe, állandó szereplője egy jól futó tévésorozatnak, s mindemellett még szerelmes is, méghozzá nagyon. Ülünk egy belvárosi kávéházban a Széplak utcán, festmények között egy festői szépség. „Magyarul még nem adtam interjút soha, mondhatom majd szlovákul, ha egy szó úgy jut eszembe?” – kérdezi bűnbánó szemekkel. Jelzem, hogy igen, köszöni, hogy megértem. Egyórás beszélgetésünk során mégsem jön zavarba. Egyetlenegyszer szólal meg szlovákul, amikor Tóth Orsi színészi teljesítményét dicséri a Szép napokban. „Ott olyan volt, hogy klobúk dole!” – mondja. De csak azért fogalmaz így, hogy finoman éreztesse: két nyelv birtokosa.

A Filip Renčcsel forgatott Rózsaszín regény után rengeteg interjút adott Prágában. Egyben sem hagyta említés nélkül, hogy kassai magyar lány. Ez tetszett. Legalább annyira, mint a filmbéli alakítása.

Nagyon egzotikus volt ez a cseheknek. Ott egy szlovák színésznő a filmben, aki igazából magyar. Hogy lehet ez?

Ami nekik egzotikus, önnek természetes.

Apukám magyar. Mindkét ágról. Anyukámnak csak az édesanyja magyar, az édesapja szlovák, aki egész életében nem tanult meg magyarul. De nem azért, mert nem akart! Nem ment neki. Vele mindig szlovákul beszéltem. Amióta szlovák közegben mozgok, és a kedvesem is szlovák, otthon is gyakrabban szólalok meg szlovákul, mint korábban, amíg Kassán éltem. Óvoda, általános iskola, gimnázium – minden magyar nyelven. A barátaim is főleg magyarok voltak. Ritkán beszéltem szlovákul. Ma más a helyzet. Ha például felhívom a szüleimet, akkor az apukámmal mindig csak magyarul beszélek, de ahogy átadja a telefont az anyukámnak, vele szlovákra váltok. Nem tudom, miért, hiszen nyugodtan beszélhetnénk magyarul is. Biztos a nagypapa miatt. Anyukám családjában a szlovák természetesen volt jelen, apukáméknál viszont egyetlen szlovák szó sem hangzott el, pedig ott is beszélték a nyelvet.

Ki döntött a családban a magyar óvoda és a magyar iskola mellett?

Ez közös döntés volt. Anyukám katolikus, apukám evangélikus, így a szüleim megbeszélték szépen, hogy az anyukám után a gyerekek katolikusok lesznek, az apukám által pedig magyar iskolába fognak járni. Ami meg is valósult. Tizenhét éves koromig úgy képzeltem, egyetemre Magyarországra megyek. Na, ebből aztán semmi sem lett! Pozsonyba kerültem a színművészetire.

Mennyi feszültséget okozott ott legbelül, hogy nyelvileg váltania kellett?

Nem volt feszültség. Ezt a színművészeti nagyon jól kezeli, és ez is rokonszenves volt benne. Nem baj, ha hibázol. Elnézik, hiszen tudják, hogy a négy év alatt úgyis megtanulod a nyelvet, ha gondod van vele. Nekem nem okozott gondot, hiszen Kassán szlovák barátaim is voltak, tehát nem volt olyan akcentusom, mint másoknak. A lágy l-t azonban én sem tudtam. Azt három éve tanultam meg.

Másodévesként három hónapot a budapesti színművészetin töltött. Az volt a paradicsom?

Eleinte nem annyira. Kassán magyarul tanultam, magyarul szavaltam, de Pozsonyban már olyan szoros kapcsolatba kerültem a szlovák nyelvvel, hogy nagyon nehéz volt számomra magyar színpadon magyarul megszólalni. Annyira furcsa volt a budapesti helyzet, hogy itteni osztálytársnőmnek, Molnár Xéniának meg is jegyeztem, hogy én már tényleg nem tudom, magyar vagyok-e vagy szlovák. Nem értettem, mi okoz nehézséget. Magyar létemre miért könnyebb szlovákul megszólalnom a színpadon? Ki vagyok én valójában? Se ez, se az? Akkor semleges? Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Aztán, ahogy próbáltunk, fokozatosan elmúlt ez az érzés, egyre magabiztosabb lettem, és ott volt mellettünk Violka, Thirring Viola, akit nagyon megszerettem, mert rengeteget foglalkozott velünk. A vége felé már annyira jól éreztem magam, hogy nem volt kedvem hazajönni. Sírtam is nagyon, amikor búcsúzkodtunk.

Felfigyelt valakire az ottani évfolyamból?

Tóth Orsira, akit most egy nyitrai moziban láttam a Szép napokban. Ő már akkor is más volt, mint a többiek. De egészen más. Az arca, a lelki világa... én nem lennék képes arra a fajta naturalizmusra, ami neki annyira jól áll. Lenyűgöző volt számomra, ahogy a Szép napokban játszott. Nekem a vetkőzés sem olyan magától értetődő a kamera előtt, mint neki. De mondom, ő máshogy gondolkozik és másképpen érez.

Martin Huba és Emília Vášáryová növendékeként hogy érezte magát? Jobb tanárokat – ebben ugye, egyetértünk? – nem is kívánhatott volna magának.

Valóban rengeteget kaptam tőlük, és jólesik, hogy még ma is figyelnek rám. Végig úgy viszonyultak hozzánk, mintha a pótszüleink lettek volna. Szerető, de szigorú szüleink. A tanár úr keménységét eleinte rossz néven vettem. Én elsősorban azoknak ajánlom ezt a pályát, akik nagyon erősek és nagyon akarják. Akikben hatalmas az elhivatottság. Én az első évet végigizgultam, mindennap gyomorgörccsel aludtam, s alighogy kinyitottam a szemem, elkezdtem remegni, hogy már megint színészmesterség órára kell mennem, vár Huba. Féltem tőle, mint a tűztől. Jó pszichológusként ugyanis mindig kitapogatta bennem azokat a pontokat, amelyek amúgy is gondot okoztak. Rákényszerített, hogy beszéljek róluk, hiszen ha megnyílsz, ha elmondod, felszabadulsz, s utána már jóval könnyebb. Júlia monológjánál például, amikor ott tartottam, hogy „Vágtassatok tüzes patájú mének!...”, tizennyolc osztálytársam előtt megkérdezte, mikor kezdtem el figyelni arra, hogy nő a mellem, vagy hogy készen állok a testi szerelemre, mert így akart érzelmi alapot teremteni a szöveghez.

És mit válaszolt neki?

Neki nem is annyira a kimondott válasz volt a fontos, mint inkább az, hogy elgondolkozzak a kérdésen. Persze lehet, hogy mondtam valamit, de hogy mit, arra már nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy szégyenemben valósággal reszkettem. De már éreztem, amit éreznem kellett. S amikor már ekkorkának, ilyen picinek érzed magad, szól, hogy „Ez az, most csináld meg!” És megcsinálod, méghozzá úgy, mint előtte soha. Tudniillik megmutatta az utat egy fontos érzéshez, vagy egy „félretett” élményhez. Egyébként Milka is kemény volt velünk szemben. Néha szigorúbb tudott lenni, mint Huba. Bájos, bolondos, de szigorú. Szándékosan soha senkit nem bántott meg. Csak figyelt, erősen figyelt, és ha nem tetszett neki valami, azonnal jelezte. A női varázsról konkrétan soha nem mondott semmit, mégis ahogy nap mint nap megjelent, a kisugárzásával sok mindenre megtanított bennünket. Szerencsések voltunk nagyon, hogy ők vezették az osztályt. Huba még szombat-vasárnap is bejött, ha szükségünk volt a segítségére.

Előfordult, hogy úgy érezte, nem csinálja tovább, ennek semmi, de semmi értelme?

Még a legelején. Az első évben. Akkor döbbentem rá, hogy mi is ez valójában, s hogy ez nehéz élet lesz. Nevetnem kell, ha arra gondolok, hogy nem is kettő, nem is négy, hanem hat gyereket akartam. Ilyen nem lesz soha. Nagy családról álmodtam, de már a kicsinek is örülni fogok, hiszen látom, hogy élnek a nálam idősebbek. Attól fogva, hogy én ebbe az egészbe belehuppantam, mint a dominókockák, úgy dőltek össze az álmaim. Nem csinálhatom ezt, nem tehetem meg azt, annyi mindent kell már kivernem a fejemből!

Az Össztánc labilis idegzetű Anastáziája még benne van?

Benne is marad. Ez volt az első szerepem a Nemzetiben. Ketten játszották már előttem, amikor átvettem. Másodéves voltam a főiskolán, amikor Huba tanár úr szólt, hogy tanuljam be, van rá öt napom.

Hogy tanulja meg a „járást”, mert megszólalnia nem kell a szerepben. Az Össztáncban ugyanis egyetlen szó sem hangzik el, de minden színész teljes értékű figurát formál. A belső monológot persze így is látom az arcán. És a könnyei is megygyőzőek.

Mert olyan a jelenet, hogy el tudom ereszteni magam. Ez a lány nagyon szereti az életet, csak éppen élni nem tudja. Idegileg teljesen kész. Marékszámra tömi magába a gyógyszert. Olyan férfit szeret, aki nem hozzá való, mégsem képes lemondani róla. Nem a szívéhez, a testéhez áll közel. Tehet bármit, az a párjának sosem tetszik. Szakítaniuk kellene, de egyikük sem tudja elszánni magát. ĺgy aztán marad a sírás. Legalábbis a lány részéről. Én is ilyen vagyok. Ha sírhatnékom van, hát sírok. Tombolni is tudok. Mondják is, akik ismernek, hogy le sem tudom tagadni a magyar véremet. Tányért még nem csaptam földhöz, de a ház már megremegett velem. Aztán átmegy rajtam, megnyugszom és elnevetem vagy elszégyellem magam, s megyek elnézést kérni. Még akkor is, ha nehezemre esik.

Az Össztánccal, egy budapesti vendégjátéknak köszönhetően, a Vígszínházban is közönség elé lépett. Nagy élmény volt?

Nemcsak nekem, hanem az apukámnak és a nagypapámnak is, hiszen ők nagyon magyarok. Kérdezték is nemrég tőlem, hogy vannak-e ottani kapcsolataim? Mit mondjak? Lehetnének, csak nem teszek ez ügyben semmit. Az önmenedzselést még tanulnom kell. Új közegben, új emberek társaságában nekem amúgy is időbe telik, míg alkalmazkodom. Nem tudok csak úgy lazán odamenni valakihez, cseverészni, ismerkedni. Én annál jóval szemérmesebb vagyok.

Pozsonyban, a Nemzetiben szóba sem jött, hogy oda szerződjön?

Pillanatnyilag nem is szeretnék oda tartozni. Nem is gondolok erre. Nyitrán jól érzem magam. A Nemzetiben sem közlekednék jobb közérzettel. Nyitrán jó légkörben dolgozhatok remek kollégákkal, bár még ott sem jött el az én időm. Nem baj. Majd eljön. Két évig ott is laktam, nyár óta ismét Pozsonyban vagyok, a kedvesemmel közösen bérelünk lakást. Ha itt vagyok, bármikor hívhatnak, ha ott, egy óra alatt ideérek. Nem fordulhat elő, hogy egy jó lehetőségről csak azért kell lemondanom, mert kilométerek százai választanak el tőle.

Nyitrán hogyan fogadták a cseh filmben aratott sikerét?

Irigységet, rosszmájúságot nem éreztem. Drukkolnak.

Csehországban már több mint félmillió néző látta a filmet, amely Michal Viewegh bestsellere alapján született. A film bemutatója óta hallatlan nagy népszerűségnek örvend cseh körökben.

Én ezt egyáltalán nem érzékelem, hiszen ez ott történik, én meg itt vagyok. És bevallom: nem is hiányzik. Ha jó szerepre hívnak, boldogan megyek, de akkor sem leszek szomorú, ha elmarad a folytatás.

Honnan ez a józan gondolkodás?

ĺgy neveltek. Ez az alapja mindennek. Erre jönnek aztán a saját tapasztalatok. Bár a lelkem elég bonyolult, a szétszórtság nem jellemző rám. Ha mindig csak az érzelmeimre figyelnék, bizonyára nagyon sok csalódást kellene megélnem. Nem azt mondom, hogy már nem vagyok naiv, de hogy nem annyira, mint négy évvel ezelőtt. Azt ki merem jelenteni. Szerepekről sem szoktam álmodozni. Látom az utat magam előtt, amelyen mennem kell, s ha új feladatot kapok, akkor azt igyekszem jól elvégezni, és ha szerencsém van, meghozza a következőt. A Rózsaszín regény is váratlanul jött. Azzal sem számoltam. Októberben kezdtünk el forgatni, de én már egész nyáron azon izgultam, hogy lesz-e elég tehetségem hozzá. Még Bulgáriában is emiatt idegeskedtem, amikor nyaralni voltam a kedvesemmel. Ahelyett, hogy örültem volna a lehetőségnek, bolhából elefántot csináltam, s csak féltem és féltem. Pedig tetszett a forgatókönyv, jó volt a szerep, és Filip Renčtől sem kellett volna tartanom. Ügyes, felkészült rendező, aki biztonságérzetet ad a színészeinek. A forgatás első hete után meg is nyugodtam. A szerep sem volt megerőltető. Nem kellett valami olyat adnom, ami a lényemtől távol áll. Az a lány mindig inkább a szívére hallgat. Nem az eszére. Én is ilyen voltam, meg vagyok is néha, de már ésszel is tudok gondolkozni, nemcsak a szívemmel. Próbálom formálni magam, tanulok a rosszból.

Nagyobb lehetőség a Markízán futó Magunk között ügyvédnője? Testhez simuló kiskosztüm, hátrafésült haj, szemüveg... egy igazi kékharisnya.

Nagyon nehéz. Más is vagyok, meg a tempó, a három kamera! Úgy kell természetesen játszani, hogy közben sok mindenre figyelnem kell. Ez egy új műfaj sokunk számára, bele kell tanulni, és még hálásaknak is kell lennünk a lehetőségért, hogy szerepet kaptunk egy sok részes sorozatban. Színházból nem nagyon ismernek bennünket a nézők, hiszen nem sokan engedhetik meg maguknak, hogy jegyet vegyenek egy-egy előadásra, tévéfilmek pedig nem készülnek.

Legalább nem kell két végén égetnie a Kanóczot.

Égek én anélkül is, csak óvatosan. Néha elfújom az egyik lángot, máskor meg, amikor már serceg a kanóc, újraélesztem a tüzet. Ha nem is mindig látni rajtam, belülről egyfolytában égek, lángolok, lobogok.