Sivatagi homokozó

Egy ideje olyannyira fogva tart El Kazovszkij világa, hogy viszonyítási pont lett, értelmezési alfa és omega: egy kitáruló világ, melyben most minden és mindenki benne van. Ha ez így van, benne kell lennie Szigetinek is, az én Szigeti-képemnek. Valami történt a sivatag sápadtsárgából napvérbe futó buckájának tetején: áll egy ember a Sivatagi homokozó kellős közepén, ez a fehér alak, akiről nem tudni, hogy fonalat szövöget vagy őt kötözik gúzsba saját fonalai, akiből a vörös kiárad a mindent elszívó feketeségbe, a vonító kutya lába elé, pontosabban a vonító kutya árnyéka elé. Az ülő kutya ebben a világban a nyugati gondolkodás fegyelmezett, megregulázott feszültsége: akinek megjelenik az álmában, nem felejtheti el, noha sakkban tartottnak látszik, mégis sakkban tart. A fonálszövő nem képes ürességben élni, a mítosz hiányából teremt maga köré történést és világot: megveti a tétlenséget vagy odavetettséget, a hiány intenzitását transzformálja energiává. A bucka előtt a kutya árnyéka. Vagy pesszimista változatban: egy másik, döglött kutya. A fonálszövögető letekeri a villanyoszlopszerű kaszákról a fonalat: sok terve van még a kutyával. Régóta szelídítgeti. Tulajdonképpen az övé, ő csalta ide, a sivatagi homokozóba. (Csehy Zoltán)