Sikoly a fenyvesben

A világban lezajló változásokhoz, bolygónk sorsának alakításához hozzá kellene tartoznia annak, hogy évek hosszú sora alatt változatlanul zajló szokásaink tajtékos habjaiból fejünket kidugva gondolatot szenteljünk azok összefüggéseire. Katasztrófák, üvegházhatás és természeti pusztulások lehetnének elkerülhetők, ha volna a világon egy rendelet, mely az embereket a pénz motivációját néha félresöpörve, cselekedeteik logikus végiggondolására kötelezné. Bla-bla-bla, agyonhasznált duma, máris zuhanunk bele életünk következő eseményébe és nem teszünk semmit.

Karácsony közeleg, szent karácsony, a fenyő ünnepe. Novemberben fejfájással kezdünk, ki mit kapjon ajándékba, na és az hol kapható, szorul a gyomor, Pestre is kell menni, mi ez a sok ember, úristen, de sok a csomag, jaj, még a habcsók is, mi legyen a kaja, jó ég, hova lett a tavalyról maradt szaloncukor-akasztó. S mindezen zűrök, futkosások, áruház megrohamozások a karácsony legfőbb kellékének, a fenyőfának megvételében csúcsosodnak ki. Csak most szorul igazán a gyomor, facsarodik a szív. Állok az ideiglenes árus előtt, lábaim jégtömbökbe fagyva, nem mozdulok. Nézem a fákat. Ők már nem látnak engem. Valószínűleg nem is voltak rá képesek soha, de mégis farkasszemet néz az élő az élettelennel. Kivágott lucoknak, ezüstöknek, divatos, dús normandoknak most nini, áruk van. Eddig nem fizettünk nekik, értük, pedig természetes tartózkodási helyükön sokkal fontosabb feladatott láttak el a Föld oxigénháztartásában, mint otthonunk pár heti illatosítása. Utána kukába tuszkolás, gyors megsemmisülés a cserépkályhában, vagy szép nagy autó viszi utolsó útjukra a szervezett fenyőfa hulladékszállítási program keretében. Én még mindig csak állok és nézem a fákat, s ha gondolataim láthatók lennének, egész biztos nem látszanék a magamból kibocsátott kérdőjelektől. Becsukom a szemem, a képernyőmön megjelenik a számológép. 6,5 milliárd bolygónkon serénykedő ember közül – némely afrikai, ázsiai, távolkeleti országot kivéve – teszem azt, hogy mondjuk a népesség fele ünnepel karácsonyt az általánosan elterjedt szokások szerint (állítólag Kínában most kezdik felvenni az amerikai karácsonyi szokásokat). Ha ezek közül csak minden századik ember vesz fenyőt, az még mindig 3,25 millió darab kivágott fát jelent! Belegondolni sem merek és konkrét számadatok hiányában nem is tudok, hány százaléka ez vajon a Föld faállományának, így csak saját képzelőerőmre hagyatkozva gyanítom elrettentően soknak. Mégis minden évben eljön a fejszék és motoros láncfűrészek ideje, s ha érzékeim lennének rá, hallhatnám a millió fenyőből felszakadó sikolyt. Lelkiismeretem és a fenyőfa állítás szokása rángat most ide-oda: ne ölj meg-állj be a sorba; vegyél fát-szólj másoknak is, hogy ne tegyék. Hallom csilingelni édesanyám szavát: „hát csak legalább a gyerek miatt, ezeket úgyis a karácsony miatt ültették.” Lehet, hogy így van, de tudom, hogy ökológiailag akkor is rengeteg. Az évről-évre meghagyott fák is csak lassan tudnának javítani világunk levegőjén. De ki veszi ezt észre? Hiszen a spárgával összekötött, szurkáló kis fenyő cipelése közben is összeszuszogunk még elég levegőt. És akkor felhangzik egy másfajta sikoly férjeink szájából, amikor elküldik a fenyőt a jó édes szülőjébe a talpba való befaragáskor.

Nem mondtam semmit, csak annak, aki hallotta.