Shakespeare Japánban

H. NAGY PÉTER

Kuroszava Akira két Shakespeare-feldolgozása közül az egyiket minden idők leg(el)ismertebb japán filmjének tartja a filmkritika. Valóban, az Oscar-díjas Ran – Káosz című alkotás további 25 filmes fesztiválon ért el első helyezést. (Éppen itt volt az ideje tehát, hogy DVD-kiadványként is hozzáférhetővé váljon.) Kuroszava remekműve a Lear király alapján készült: az öreg Hidetora fejedelem legidősebb fiára, Taróra ruházza hatalmát, felosztja birtokait; a legkisebb fiú, Szaburo azonban föllázad apja döntése ellen, mert bátyjait méltatlannak tartja az örökségre. Az addig egységes állam részekre szakad, a klánok testvérháborúi, bosszúhadjáratai romba döntik a birodalmat. Amikor Hidetora belátja, hogy Szaburónak igaza volt, már késő, a béke korszaka után mindent elemészt a káosz.

A shakespeare-i párhuzam teljesen nyilvánvaló, a 16. századi Japán hatalmi harcai a Lear király problematikáját idézik. Ez a darab egyébként az úgynevezett „végjátékok” közé tartozik, mivel a világvége témáját dolgozza fel. A Lear király – az újkor kezdetének tanújaként – azt a szituációt ragadja meg, amikor felborul a család és az állam természetes rendje, s ezzel megszűnik az esélye annak, hogy megszülessen egy új, az emberek közti toleranciára épülő világ. „Az önmagát és vágyait mindenek fölé helyező individuum által előidézett káosz lép a helyére” – fogalmazza meg pontosan Erika Fischer-Lichte drámatörténész. Kuroszava ezt az apokaliptikus horizontot nyitja fel újra, a japán történelemre alkalmazva a film címében jelölt kulturális metaforát.

Úgy tűnik, Shakespeare alkalmas rá, hogy Kelet és Nyugat találkozási pontja legyen. De van-e ennek folytatása?

Ha a Ran – Káosz minden idők leg(el)ismertebb japán filmje, akkor a Casshern minden idők egyik leghíresebb japán sci-fije. (Kazuaki Kiriya produkciójának duplalemezes extra változata ennek megfelelően igényes DVD-kiadványként jelent meg.) A történet a 21. század végén játszódik: az Európa és a keleti szövetségesek között dúló háború az utóbbiak győzelmével végződik, melynek eredményeképpen új állam jön létre Eurázsia néven. A bolygó kiégett, a biológiai és atomfegyverekkel mért csapások előrevetítik az emberiség végét is. A túlélés biztosítéka egy genetikus kezében van, aki a neosejtek feltalálásával új gyógymódot fejleszt ki az emberiség megmentésére (pontosabban az élet meghosszabbítására). A kísérlet balul üt ki, egy mutáns androidfaj (Neo sapiens) szabadul el a Földön, mellyel szemben tehetetlen a föderáció hadereje. A tudós halott fia, Tetsuya (Yusuke Iseya) viszont a neosejtek hatására feltámad, s Casshernként felveszi a küzdelmet az ellenséggel, a neodroidokkal.

Az azonos című anime-sorozat alapján, óriási költségvetéssel készült filmet a Mátrix japán változataként tartják számon. Ez a párhuzam azonban kissé félrevezető. A Casshern látványvilága ugyanis igen rétegzett: egyfelől az orosz avantgárd vizuális megoldásaira épül, másfelől a kiváló francia rendező, Jean-Pierre Jeunet szürreális képi univerzumával mutat rokonságot (pl. Elveszett gyerekek városa). A film emellett úgy váltogatja a beállításokat és azok optikai kivitelezését, hogy mire az egyiket megszokhatná a néző szeme, már jön is a másik, s mindez valóban elképesztő vizuális retorikát eredményez. Ha a Casshern világához közelebb szeretnénk férkőzni, akkor tehát a Mátrixot kicsit félre kell tennünk (persze ez nem jelenti azt, hogy a kettő között ne volna néhány kapcsolódási lehetőség, pl. a greenbox-technika); annál is inkább, mert a jelentékeny fotós múltat maga mögött tudó (klip)rendező egy interjúban a film ihletőjeként (természetesen mások mellett) nemes egyszerűséggel egy Shakespeare-művet jelölt meg. Mégpedig minden idők legnagyobb drámáját, a Hamletet.

És ezzel Kazuaki fel is adta a leckét. Itt ugyanis még olyasmiről sincs szó, mint mondjuk Az utolsó akcióhős esetében, amikor Schwarzenegger a főszereplő kisfiú képzeletében átkerül a Shakespeare-darab terébe, és – szivarra gyújtva – ismétlőfegyverekkel szétlövi a dán királyi udvart. A Casshern szuperhős-történet, a hamleti szituációhoz első ránézésre vajmi kevés köze van, a „Lenni vagy nem lenni”-kérdést is csak némi jóindulattal társíthatjuk az eseményekhez. Miért mondta akkor a rendező, hogy filmjére a Hamlet igenis nagy hatással volt? A választ a második korongon helyet kapó extrák részben megadják. A stáb tagjai közül ugyanis többen nyilatkoznak úgy, hogy szerintük a film minden technikai különlegessége ellenére is valójában emberi dráma. „A gyűlölet gyűlöletet szül” elvből kiindulva azt villantja fel a főbb szerepeken keresztül, hogy „semmi haszna nem lehet a harcnak”. Ez pedig akár egy igen szabadon kezelt Hamlet-interpretáció háttérgondolata is lehet, csak meg kell fordítanunk a szituációt: valaki egyfolytában cselekszik, míg rájön, hogy nem kellett volna. A Casshern másodlagos témája ilyen értelemben a tiszta elmére utaló kontroll működése.

De persze az is lehet, hogy az igen felkészült Kazuaki pusztán azért hivatkozott Shakespeare-re, mert ez egyszer-kétszer már bejött a japán film történetében, s ezzel egy olyan mozzanatra terelheti az amerikai vagy európai mozilátogatók figyelmét, ami számukra talán kevésbé idegen. Innen nézve végképp nincs abban semmi meglepő, hogy a fiatal direktor arra a kérdésre, hogy kik a kedvenc rendezői, elsőként Kuroszavát említette meg. Azt a Kuroszavát, aki képes volt berobbanni a nyugati kultúrába is, s akit csaknem 50 évig azért tartottak az egyik legjelentősebb rendezőnek, mert – Thompson és Bordwell szavait kölcsönvéve – „az egész világ filmközönsége számára érthetővé akarta tenni az emberi értékeket”. Ez a törekvés juttatta el őt a Lear király és a Hamlet szerzőjéhez, de ez itt most a két film alapján – egy Kazuaki-szerű megfordítással élve – azt jelenti, hogy Shakespeare nagyon is jó helyen van Japánban.