Segélykiáltás Szibériából

# A leszállópálya túl rövidnek bizonyult, teszünk egy kört a város felett, hogy újra megpróbáljuk a földet érést. Újra feltűnik előttünk a fények hosszú sora, a gép nagy ívben veszi be a kanyart, hogy aztán orral lefelé hajtson neki a pályának. Ijedt arcok, várakozással teli tekintetek. Hamarosan újabb rázkódás, dübörgés, csend. A gép végre leszállt. Az ajtóba lépve arcomba csap a jeges levegő, hátam mögött azonban még hallom az utaskísérő hangját: „Üdvözöljük Szibériában!”

A repülőtéri épület leginkább egy mátyusföldi vagy csallóközi falucska vasútállomásához hasonlít. Olyan a kiszolgálás is. Az utasoknak egy órát kell várniuk csomagjaikra a hófúvásban, ügyelve arra, hogy valaki el ne lopja azokat. Nekem hál’ istennek nincs mit féltenem, még Moszkvában eltűnt az összes csomagom. Buszsofőrünk nagydarab, kedélyes orosz ember, fején hengerforma szőrmesapka. Szerinte szerencsés emberek vagyunk, mert Szibéria a legszebb arcát tárja elénk, a hőmérő csak -25 fokot mutat. Buszoznunk sem kell sokat, szállodánk itt van nem meszsze – állítja, hogy aztán három órát zötykölődjünk a hómezőn.

Hajnali háromkor érkezünk meg a százezer lakosú Nyeftyejuganszkba. Panelház panelház hátán, amiről az embernek Pozsonyligetfalu, vagy más hasonló szlovákiai lakótelep jut az eszébe. A város központjában szálloda és szórakoztatóközpont képviseli a nyugati civilizációt. Las Vegas-i kivilágítás posztkommunista barakkokon, a hotel ennek ellenére standard európai szállónak nevezhető. Vendéglátónk, a Jukosz olajtársaság azonban nem azért utaztatott bennünket több ezer kilométeren keresztül, hogy aludjunk. Öt órányi pihenés után újra együtt utazunk. Ezúttal autóbuszon.

Programpont: városnézés. Vezetőnk nehéz helyzetben van, hiszen nagyjából olyan feladatra vállalkozott, mintha mi akarnánk pozitív fényben bemutatni egy nyugati turistának a kassai Luník IX. lakótelepet. A harminc éve alapított bányászváros történelmi magját az ötvenes évek stílusában épült, itt-ott már düledező blokkok alkotják. – Balra egy új bevásárlóközpont, jobbra a posta épülete látható – találja fel magát idegenvezetőnk. A város legszebb épülete a templom. Nagy vörös épület aranyozott hagymakupolákkal, nagy szakállú, pravoszláv pópának is beillő koldussal és rengeteg hívővel. A hátsó sorokban állók bizalmatlan tekintete és a suttogás jelzi, nem kívánt vendégek érkeztek, hitetlenek, idegenek. Vezetőnket ez azonban szemlátomást nem zavarja, az épp folyó istentisztelet ellenére hangos szóval vezet körbe a templomban, minden egyes képet külön elemezve.

A rövid városnézést hosszúra nyúlt buszozás követi, a repülőtérre utazunk. Irány az olajmezők! Egy hanti asszony, hagyományos népviseletben Helikopterünk alacsonyan száll, hogy a lehető legtöbbet lássunk a tájból. Ameddig a szem ellát, hatalmas hómező húzódik, a távolban összeolvadva a hófehér éggel. Egy idő után képtelenek vagyunk megkülönböztetni, hol ér véget a föld és hol kezdődik az ég. Itt-ott azonban fasorok, kisebb erdők tűnnek fel, jelezve, mégsem vesztünk el. – Nyáron gyönyörű ez a táj – próbálja meg túlkiabálni a helikopter zúgását a velünk utazó Makszim Kiszelev, a Jukosz információs osztályának vezetője. Hatalmas víztükör, szigetekkel és zöldellő erdőkkel. Büszkén meséli, hogy olajvállalatuk mennyi mindent tett annak érdekében, hogy ez a környezet megmaradjon olyannak, amilyen évezredeken keresztül volt.

Makszim mosolyog, és elmondja, Oroszország egyik legnagyobb olajmezője felett repülünk. Alattunk több mint 14 milliárd hordónyi olaj vár arra, hogy kitermeljék. Makszim mosolyog, és nem beszél a problémákról – ez a munkája. Célja, hogy a szlovákiai újságírókban a lehető legjobb képet alakítsa ki Oroszországról és a Jukoszról. Gondok azonban itt is vannak. Az olajlelőhelyek körül gázbuborék található, a bányászok többnyire ezt használják ki az olaj felszínre juttatásához. Ehhez azonban modern technikára van szükség. Ennek hiányában vizet pumpálnak a furatba, hogy az olaj közelebb kerüljön a felszínhez. Ezzel azonban akár a felével kevesebb olajat képesek a felszínre hozni, ráadásul több lelőhelyet teljesen elárasztottak. Egy 1989-es adat szerint a víz aránya az olajban elérte a 67 százalékot, jelentősen hozzájárulva az olajvezetékek rozsdásodásához. Európai uniós szakértők szerint évente így 1 millió tonnányi olaj jut a tundra földjébe.

Makszim erről nem beszél. Helyette bemutatja a legmodernebb munkahelyeiket, a hatalmas fúrótornyokat és a környezetbarát technikát. Mi a valóság, és mi csak puszta díszlet? A kérdésre nem kapunk választ, Potemkin szelleme azonban úgy tűnik, a huszonegyedik század Oroszországában is jelen van. Az olajmunkások barakkjai közül például csak az elsőt nézhetjük meg belülről is, bámészkodásra nincs idő. Sietünk, kiabál Makszim, megakadályozva, hogy a kíváncsi újságírók a többi bódéba is betérjenek.

Helikopterünk az esti szürkületben indul visszafelé, alattunk a befagyott tavon horgászok ácsorognak a lékek mellett. A távolban faházikó. Hantik – jegyzi meg Makszim, kimutatva az ablakon. A társaság olajmezőin 52 osztják, saját nyelvükön hanti család él, összesen mintegy 210-en. Önelnevezésük jelentése nagycsalád, nemzetség, így nem csoda, ha többségük ma is egymástól nagy távolságokra szétszórt faházikókban él. A generátoroknak hála már nem számít különlegességnek a televízió és a modern technika egyéb vívmányai sem. Ennek ellenére óriási méreteket ölt az alkoholizmus, és az átlagéletkoruk is csak 50 év körül mozog. A létszámcsökkenés és az alkoholizmus okait este, a társaság által fenntartott nyeftyejuganszki múzeum szakembereivel beszéljük meg. Ők a szovjet kisebbségpolitkát tartják a jelenség fő okozójának, közrejátszott azonban az olajtáraságok konkurenciaharca is. A férfiakat a háborúk vitték el, a gyerekeket a szovjet hatalom bentlakásos iskolákba kényszerítette, ahonnan legtöbbször már nem volt visszatérés. A nők, magukra maradva, orosz férfiakkal házasodtak össze. Erőszak, vér, hátborzongató történetek sora kíséri legközelebbi nyelvrokonaink elmúlt száz évének történelmét. Nem csoda, ha az 1989-es népszámlálás idejére alig 22 ezren maradtak, több százezer négyzetkilométeres területen szétszórva. Közülük is azonban csak a 60 százalékuk beszéli a nyelvet. Kihalófélben lévő nép.

Rájöttek erre az oroszok is, így most jöhet a pozitív diszkrimináció, a kirakatpolitika. A Jukosz a területén élő 52 család között évente 6,5 millió rubel értékű élelmiszercsomagot oszt szét. Pénzt – a magas alkoholizmusra hivatkozva – nem folyósítanak. Az osztjákok továbbra is nyugodtan halászhatnak és vadászhatnak a területen, cserébe pedig hallgatnak, és nem avatkoznak be a társaság ügyeibe.

Este a városi szórakoztatóközpontban zajlik az élet. Billiárdklubok, bowling, karaoke-bár, diszkóklub, félóránként sztriptíz. A szovjet időknek látszólag semmi nyoma. Gyönyörű, a legújabb nyugati divat szerint felöltözött orosz lányok, életerős fiatal férfiak. Költik a pénzt, az olajüzlet jól jövedelmez. A folyosón az egyik sarokban fiatal srác gubbaszt. Fekete hajából, nagy fekete szemeiből, kinőtt, múlt századi öltönyéből bárki rájöhet, hogy szülei nem harminc évvel ezelőtt költöztek a vidékre. Ő bizony őslakos. Szomorúan meséli, hogy örült a ma esti diszkónak, a haverjai azonban nem jöhettek el, mások pedig nem hajlandók vele szóba állni. Ő csak egy hanti.

– Szergej vagyok – nyújtja kezét bizonytalan mozdulattal.

– Örvendek, engem Ivánnak hív-nak – válaszolok. Tágranyílt szemmel csodálkozik. Nem érti, hogyan hívhatnak egy magyart Ivánnak. Mivel én hosszas gondolkodás után sem vagyok képes értelmes magyarázatot adni, Szergej elmeséli, nevét orosz apja után kapta.

– Kilencéves koromban halt meg. Csak arra emlékszem, hogy olajmunkás volt, rengeteget ivott, és ha úgy hozta a kedve, akkor végigverte az egész családot. Nem kímélte anyánkat és a nővéremet sem. A hanti nyelvből is csak halála után ragadt ránk valami, mert addig szigorúan megtiltotta, hogy anyánkkal anyanyelvén beszéljünk. Máig hallom a hangját: Egy nyelvet, amit a kutya sem ért, fölösleges megtanulni, az orosszal bárhol érvényesülhettek.

– És, igaza volt? – kérdezek vissza.

– A nővérem pincérnő itt a városban, én az iskola befejezése után olajmunkás szeretnék lenni – mondja büszkén. Most azonban ennél is jobban foglalkoztatják őket a közelgő ünnepek, hiszen ha rövid időre is, de újra viszontláthatják édesanyjukat, aki apjuk halála után egy hantihoz ment férjhez. Most több mint kétszáz kilométerre innen, kint a pusztán élnek egy faházikóban. Ők ketten a nővérével viszont az év nagy részét benn töltik a városban, csak az iskolai szünidőben és a nagyobb ünnepekre járnak haza. Szergej, úgyanúgy mint a nővére, az iskola befejezése után sem kíván hazatérni, hiszen mint mondja, neki már itt a városban van az otthona. Hogy a szüleivel öregkorukra ki fog törődni, egyelőre nem érdekli. Szerinte senki nem tiltja meg nekik, hogy a városba költözzenek, ha ennek ellenére mégis a pusztát választják, magukra vessenek.

A hideg szibériai reggelben a Moszkvába induló repülőgépünk ezúttal minden gond nélkül száll fel, hogy percek múlva a város halvány körvonalai is eltűnjenek. A napkeltében gyönyörködve senki nem gondol arra, mi lesz itt harminc, ötven, száz év múlva. Mi lesz, ha elfogy az olaj? Az oroszok valószínűleg elköltöznek, új lelőhelyek után nézve. A hantiknak azonban nincs hová menniük – marad az alkoholizmus, a kilátástalanság. Egy nép őrlődik fel a szemünk előtt, egy nyelv tűnik el mindörökre. A legközelebbi nyelvrokonaink nyelve. De kit érdekel ez? Talán még bennünket, magyarokat sem.

Fő, hogy jön az olaj, a dollármilliók, a hantikon pedig már úgysem segíthet senki – nyugtatgatjuk megbolygatott lelkiismeretünket. ĺgy azonban unokáink azonban már csak a múzeumokban kiállított viaszfigurákon keresztül ismerhetik meg a népet, amelyről – a problémák és a több ezer kilométeres távolság ellenére – büszkén mondhattam az orosz és szlovák kollégáknak: ők a rokonaim.