Sas Andor függoónja

Visszapillantva 1953-ra, soványkának s meglehetosen szegényesnek tunik a szlovákiai magyar könyvtermés. Az irodalomtudományt tekintve könyvnek csak Sas Andor válogatott publicisztikája tekintheto, ez Történelmi és irodalmi tanulmányok címmel a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó muhelyébol került ki (a borítót Lorincz Gyula tervezte).

A fél évszázada kiadott kötetek, úgy tunik, a múlt feneketlen kútjában mind mélyebbre kerülnek. De nem csak a könyvek süllyednek, egyre távolodva a kutató buzgalom méroónjától, a szerzoiket (életmuvüket, gondolkodásukat, szándékaikat) s ezáltal a hagyományt megcélzó reflektorfény ereje is gyengüloben. A Sas Andor (de csak a tavaly esedékes évfordulóknál maradva: Szalatnai Rezso, Forbáth Imre, Szenes Erzsébet, Vozári Dezso) évfordulója kapcsán kínálkozó visszatekintések elmaradása into jel akkor is, ha ennek a sajnálatos folyamatnak voltak ellenkezo irányú kitéroi (például Tóth László Peéry-összeállítása az Új Szóban vagy a Gömörország Szombathy Viktor-száma). Into jel, mert a múltjától hétmérföldes csizmában távolodó közösség — sajnos, jellemzoen — éppen akkor kész lemondani legjellemzobb sajátosságairól, amikor ezek révén válhatna más, nagyobb közösségek számára is értékessé vagy akár csak érdekessé.

Sas Andor válogatott „tanulmányai” kapcsán ezt azért kell hangsúlyozni, mert a kötetbe foglalt csaknem negyven történeti publicisztikai írás az Új Szóban jelent meg, s a — történész és irodalmár — szerzonek az ötven évvel ezelotti párbeszédét, az akkori jelenben a múlthoz való viszonyulását rögzítik, a cselekvo értelmiségi alkatának megfeleloen és a napilap véleményalakító, tudatformáló céljaival összhangban. Hogy leegyszerusíto hurráoptimizmusuk miatt a könyv írásai fölött már közlésük idején elszállt az ido, arra nemcsak Fábry Zoltánnak a Történelmi és irodalmi tanulmányokról szóló terjedelmes könyvismertetoje utal (o az írások hitelrontó túlzásait a szerzo azonosulási igyekezetével magyarázza; mármint Sasnak az ötvenes évek propagandájával való azonosulási igyekezetével), hanem ugyane könyvében maga Sas Andor is. Amikor roppant történelmi és irodalmi muveltsége és tudása méroónját oly megbízhatatlan irányture cseréli, mint „a nép alkotóerejének magas eszmeiségu átélése”, éppen önmaga és a történeti hitelesség ellen fordul.

A múlthoz való viszony Sas Andor könyvében is önismereti igényként és a közösségépíto stratégia részeként kap kiemelt szerepet, ezért is szolgáltathat ötven év távlatából megfontolandó szempontokat. Az „okulni a régi hibákból” indíttatású felvetések némelyike ugyanakkor a legnagyobb jóakarattal sem hasznosítható, nemcsak azért, mert Sas a kérdést a „haladó hagyományok” és a „hibás hagyományok” szabadon definiálható, ezért tarthatatlan kategóriák mentén tárgyalja, hanem mert a csehszlovákiai magyarok hagyományképét a valóstól idegen elemekkel dúsítja.

A „felszabadításunk Keletrol jön” (gottwaldi) idézete a maga történeti kontextusában nem tunik elrajzoltnak, kifejtése, „a szláv Keletrol” (26.) hangsúlyozásával azonban problematikussá teszi. Az anyanyelvi oktatás újraindulásán munkálkodó szlovákiai magyar olvasók figyelme aligha siklott el az olyan (sztálini) jövokép fölött, mely kilátásba helyezte, hogy „a nyelvek egy közös nyelvvé olvadnak össze” (83.), másrészt megnyugvásként tölthette el oket a megjegyzés, mely szerint „a fejlodésnek ez a foka még messze van”, s különösen a fejtegetés zárlata: „Addig minden nemzetnek elvitathatatlan joga, hogy fiainak iskolázása nemzeti nyelvén történjék, sajtója, színháza és más kulturális intézményei legyenek, amelyek saját anyanyelvét szólaltatják meg és fejlesztik.” (94.)

A kisebbségi közgondolkodásban szerepet játszó történelmi és irodalmi muvek vizsgálatának tapasztalatait gyarapítja a Történelmi és irodalmi tanulmányok szerzojének árnyalt képe is. Ehhez hozzátartozik egyrészt a két háború közti idoszakban „aktivista”, szociáldemokrata és polgári jelzokkel illetett Sas Andor (Masaryk és Beneš muveinek fordítója), másrészt a Történelmi és irodalmi tanulmányok szerzoje, aki az elso köztársaság polgári rétegérol megállapítja, hogy „végül fasizáló utakra tévedt”, valamint hogy az „aktivisták szociáldemokrata beállítottságú lakájirodalma” terméketlen és perspektíva nélküli volt. Aligha kétséges, hogy a hagyományfeltárás mához szóló üzeneteinek két véglete, a mindenkori — irodalmi, ideológiai — kánonhoz való alkalmazkodás és a vele szembeni ellenállás nem a múlt mélységes mély kútjából szól.

Abból tisztán — Sas Andor könyvében is — 1848 üzenete hallatszik ki, az irodalomban Petofié, Eötvösé, Kossuthé, Móriczé. S Móricz kapcsán a szlovenszkói magyar autodidakta népi íróé, Sellyei Józsefé. Az akkor már egy évtizede halott Sellyei alakját éppen itt, 1953-ban kiadott könyvében eleveníti fel Sas, s nyilván az o érdeme is, hogy 1957-ben megjelennek Sellyei válogatott elbeszélései. Sas Andor függoónja ez esetben olyasmin koppant, ami a közösség hagyományképébe beleillett. Pedig csak megemlíti, hogy Móricz a Nyugatban „paraszttárgyú elbeszéléseibol közölt egyet”, valamint hogy „Móricz Zsigmond bizakodással várta Sellyei Jóska sokat ígéro tehetségének kibontakozását, felkereste ot Sellyén”. De figyelembe véve Sellyei posztumusz pályáját, továbbá hogy az idei könyvhétre ismét megjelentek válogatott novellái, ma úgy tunik, a szlovákiai magyar irodalomban Sellyei József a korral haladó hagyomány. Csanda Gábor