Sancho mint titkosügynök

Barak László új kötete sajátos regiszternkeverő beszédmóddal jellemezhető: az alkalmi jellegű, gyakorta felülesztetizált, brechtiánus publicisztikai költészet nyelvi regiszterei keverednek a kivált a beatgenerációra jellemző indulatköltészettel. A kötet lényegében rendkívül szellemes lírai röpirat, az értelem indignációja, ugyanakkor a hétköznapi lét költészetének markáns és eleven felfedezése is egyben. Az indignáció nem elsősorban a szatíraköltők (kivált Juvenalis) kiváltsága, hanem egyszerű férfitulajdonság („milyen felemelő és férfias dolog a költőség”), a homo politicus genetikai elrendeltsége és börtöne. Uralni a nyelvet, a vers áradatát kétségtelenül hatalmi pozíció: hatalmat gyakorolni a verbális univerzum felett pedig gyakorlatilag nem más, mint nyelvében uralni a létezést magát. Az indignációlíra bizonyos szempontból kocsmaköltészet: hallgatóságot kíván, és mámoros szenvedélyt. Azt a teret akarja belakni, mely kívül van a falanszteren, egy ellenvilágot képez és népesít be, és szerencsés esetben időlegesen elhiteti, hogy a valóságos világ gyakorlatilag az általa kínált nyelvi élettér.

A szitkok, az obszcenitás e világ belakásának természetes elemei, a nyelvi megnyilatkozás koncentráltsága nem ismer konvencionális nyelvi hierarchiát. Barak László gyakorlatilag nem kutat mást, mint az egyén helyzetét a kérlelhetetlen rendszer és az egyre sivárosodó életvilág habermasi szociosémájában. A múlt, a közelmúlt az elementáris verbalitásokba is beférkőzik: a „ringyó” gyakorlatilag az eszmerendszerekkel kokettáló értelmiségi lesz, aki különféle önformálási stratégiák leplező és feledtető hatásának következtében képes az örökös túlélésre. A ringyó a rendszerváltás motorja, a gyönyör permanens forrása, az ő lába között nyugszik a társadalom. Nemcsak a rendszerváltás előtti korszak inszcenírozása emlékeztet egy forgalmas bordélyra, ahol nem egészen bizonyos, ki a kliens és ki a szolgáltató, hanem a nyelvi univerzum képisége és retorikája is ehhez igazodik.

A történelemcsinálás maszkulin princípiuma játékos szarkazmusba csap át, s a magömlésszerűen áradó szöveg emlékezetében oldódik fel. Az emlékezés mozzanatai vegyülnek egyfajta karakán számadáséval, a vers líraisága pedig az indulatban kirobbanó „hevenyészett” epikummal együtt potens. A kisember életének univerzuma gyakorlatilag mindannyiunk ringyóságának potenciális tere: a rendszer által homogenizált társadalomban az értékrend is homogén, az érzelmi skála is minimálisabban differenciált, közönyirányú („Elhúzunk a búsba.”).

A lélek háztartását nem a düh szabályozza, hanem a közöny, ám mindez nem igaz a verbális szintre. A Tizenkét közönyös ember klasszikus travesztiája egyszerre szakít az igazság és a romantikus tisztasággá lecsupaszított eszmék magátólértetődőségébe vetett hittel (a szabadság, az igazság csak a hiányon keresztül definiálható), és a tizenkét apostolra utalva a megváltás természetességébe vetett messianisztikus koncepciókkal is (melyek talán egy-egy lélektisztító „forradalom” következményei lehetnének).

Sancho Panza ismét felbukkanó alakja hasonlóképpen összekötő kapocs a korábbi versvilág mítoszkorrekciós hangnemével. A mítoszkorrekció Barak sajátos költői eljárása, mely a történelem (legyen az általános vagy magán-) és a kultúrtörténet, a költészet kanonikus történeteit képes sikeresen felülírni. A teremtő gesztusok komikuma a versteremtő gesztusok felvállalt komikumával párosul. Sancho gyakorlatilag titkosügynök lesz, aki ura mindennapi szokásait szedi kartotékba, s gyakorlatilag ő az, aki hatalmat gyakorol immár a vers szövegén.

Az Átiratok — tíz év múlva ciklus darabjai sajátos rekapitulációi korábbi verseknek és motívumoknak, olyan állapotjelentések, melyek nemcsak a költői-szerzői funkció feladatainak kijelölésében érdekeltek, hanem a szövegvilág reinterpretálhatóságában is, egy olyan párbeszéd permanens kulisszáit kimunkálandó, melyek olyannyira elevenné és élvezetessé teszik a Barak-féle lírát.

Csehy Zoltán